A mókuskerék laposít?!
Azaz, hogy hatnak ránk és kapcsolatainkra a mindennapok?

Elcsépeltnek tűnő téma, de pont ezért fontos róla gondolkodnunk. Amikor elkezdünk valamit (új munka, hobbi, barátság, kapcsolat, stb.), tele vagyunk lelkesedéssel, motivációval, bennünk van az a bizonyos plusz izgalom. Vagy, ha elmegyünk egy kirándulásra, képzésre, új emberekkel ismerkedünk meg, és nagyon rokonszenves a társaság, igényünk lesz arra, hogy a továbbiakban is kapcsolatot tartsunk. Aztán jönnek a mindennapok, megszokjuk az új feladatokat, minden nap hasonlóan zajlik és szinte forgatókönyv szerűen telik el, majd unalmassá is válik. Az új ismerőseinkkel eleinte gyakran váltunk levelet, csetelgetünk, hívjuk őket, ők is minket, aztán ezek a kapcsolattartások is elkopnak, ritkulnak az üzenetváltások, visszaesünk a korábbi megszokott életvitelünkbe. Felkelés, reggeli, munka, otthon is munka, gyerekek, és már 10 óra, fáradtság, alvás. Mikor van időnk a másikra, kapcsolataink ápolására?

Biztos, hogy így kell ennek lennie? Kin múlik, hogy ellaposodik, kiüresedik egy kapcsolat?

Az az igazság, hogy nekünk kell energiát, újításokat, kreativitást beletenni. Sokan úgy vannak ezzel, hogy a másiktól várják a megoldást és rá mutogatnak, hogy: „Ő nem tesz semmit, nem keres, én miért tenném?!” Ha így állunk a dolgokhoz, elárulom, nem is fog semmi változni! Az sem vezet jóra, ha csak mi próbálunk tenni. Egyik tanárom szavaival élve, amikor megkérdezték tőle, hogy neki, hogy működik a párkapcsolata? „Nem működik!…………..Működtetjük!”

És igen, mindkét fél tehet arról, amivé válik a kezdetben fantasztikus kapcsolat.

Most utaztam Pestre egy fiatalemberrel, végig arról mesélt, hogy mennyire szereti a munkáját, milyen profi benne, mennyire büszke rá, és elég jól is keres vele, de a párjának ez sem elég. Megad neki mindent, ház, kocsi, stb., a lány mégsem elégedett! Állandóan telefonon zaklatja, apró- cseprő dolgokkal, pedig munka közben telefonálni életveszélyes a számára! Már azt gondolja, hogy nem tudja megmenteni a kapcsolatát, pedig ezzel a lánnyal olyan összhangban voltak, hogy kimondták a másik gondolatát, befejezték a mondataikat, egy hullámon voltak, aztán történt valami!

Csak nem a mindennapok mókuskereke sodorta el őket is egymástól?

Nem egészen! Mások az igényeik arra, hogy hogy érzik magukat szeretve. A megszokott rutin nem segíti a figyelem fenntartását, de azt megtanulni, hogy a barátunk, párunk miből érzi a törődésünket sem kis feladat. Mindannyian mások vagyunk, mások az igényeink, más a szeretetnyelvünk. Azt, hogy mi tesz minket boldoggá, mi tudjuk, ezért nagyon fontos, hogy elmondjuk. A korábban említett párnál, valószínűleg a lány elhanyagolva érzi magát, de ezt olyan módon fejezi ki a kedvesének, hogy zaklatja és fenyegeti. Sajnos ezzel az ellenkező hatást éri el! A fiatalember, azzal szeretné kifejezni a szeretetét, megbecsülését, hogy agyon dolgozza magát, és anyagiakkal próbál meg mindent megadni partnerének. Amikor fáradtan hazaér, jogosan várja azt, hogy hagyják, hogy kipihenje magát, kényeztessék! Mindkét félnek a saját szempontjából igaza van! Akkor mi a bibi? A kommunikáció! Ha elmondanák egymásnak, hogy miből érzik a másik törődését, figyelmét, hibáztatás nélkül, talán sikerülne újra egymásra lelniük!

SZENVEDÉLY, SZENVEDÉS!?

Mi iránt érzünk szenvedélyt? Lehet az személy, vagy, valamilyen tevékenység, ami számunkra örömet okoz, ami fontos nekünk. Ez a kulcs, az öröm, valamilyen megfoghatatlan jóérzés elérése. Mit vagyunk képesek ezért megtenni!? Hihetetlen energiákat mozgatunk meg, szenvedéllyel vetjük bele magunkat, jelentős időt szánunk arra, hogy elérjük a kitűzött célt!

Csak nem mindegy, hogy akarjuk, vagy szeretnénk!

A harmonikus szenvedély esetén, kényszer nélkül, szabad akaratból, választható, hogy elköteleződünk-e egy személy, vagy tevékenység mellett. Szeretnénk, hogy örömet okozzon számunkra! Növeli az aktivitásunkat anélkül, hogy veszélyt jelentene számunkra. Harmóniát, menekülést nyújt, kikapcsolódást a mindennapok taposómalmából, feltöltődést ad. Ilyen a viszonzott szerelem, a jó párkapcsolat, az irodalom, képzőművészet, zene, sport, túrázás, stb.
Érdekes vegyi folyamatok indulnak el a szervezetünkben, ezen tevékenységek következtében, hiszen akkor érzünk örömet, ha jutalmat kapunk érte! A testünk jutalmat ad, és örömhormonok termelődnek, elégedettnek, boldognak érezzük magunkat.  

A megszállott szenvedély azonban, akarattá válik, és az akarat erőszakossá is tehet bennünket. Leküzdhetetlen vágy hajt, nincs választás, meg kell tenni! Ha a célt nem éri el az ember, és ez, az önértékelésünket is csorbítja, betegséggé válhat és szenvedéssé. Problémák, összeütközések munkahelyen és a családban, kapcsolatokban, testi tünetek is megjelenhetnek, itt már függőségről is beszélhetünk. Mi is a függőség? Minden olyan dolog, amit nem mi irányítunk, hanem erős vágyat, késztetést érzünk a megszerzésére, használatára, szükséges megtennünk, az függőség. A kávé, a dohányzás, az alkohol és a drogok, szervezetünkre gyakorolt vegyi hatásai révén eleinte megadják számunkra az áhított boldogságot, de később növelni kell a mennyiséget, hogy a kívánt hatást elérjük, majd már az is elmarad, csak az erős hiány pótlása gyötör bennünket! Hasonló folyamatokat indít el, minden, amit túlzásba viszünk. A viszonzatlan szerelem, a szex és társfüggőség, a takarítási mánia, a munkaalkoholizmus, a játék, stb. Felőröl, leszív, szenvedéssé válnak a mindennapok is.

Tehát, mi magunk lehetünk, önmagunk jutalmazói, és büntetői is!
Spinoza szerint, az elfogadható gondolatok az értelemből származnak, míg az elfogadhatatlanok a túlzott szenvedélyből! Igaza van szerintetek?

Tyúkszem

Korábbi cikkemben írtam a játszmákról. Ezek olyan sokszor, szinte azonos módon lefolyó helyzetek,  interakciók, amelyek forgatókönyvét előre tudjuk, sőt, mi magunk írjuk és játsszuk a kiszemelttel. Mindannyiunknak meg vannak a „heppjei”, és ha nem úgy történik valami, ahogy mi szeretnék, megnyom bennünk egy láthatatlan gombot, amely aktivál bennünket. Legyen ez, egy le nem zárt wc-deszka, vagy egy szó, egy mozdulat, egy hangsúly. Csak azt nem tudjuk, hogy a másik fél, miért követi el újra és újra ezeket a bosszantó dolgokat, de élből feltételezzük, hogy szándékosan. Persze, ez nem ilyen egyszerű! Alapvetően nem céljuk az embereknek, főleg nem a társunknak, a mi idegesítésünk.  A cél mindannyiunknál egy, hogy jól érezzük magunkat, szeretve és tisztelve legyünk!

Kisgyermekkorunktól alakítjuk ki tudat alatt elveinket, amelyek meghatároznak minket. Ezeket az elveket igyekszünk betartani, majd mással is elfogadtatni, betartatni. Viszont, mások is így vannak ezzel! Vagyis szándék nélkül is alaposan rá tudunk lépni mások tyúkszemére. Ne feltételezzük rögtön, hogy bántani akarnak, lehet, hogy csak a saját elveik mentén cselekednek, és nem gondolnak arra, hogy ezt más, rossz néven veszi.

A viselkedésünk befolyással van a körülöttünk élőkre, szeretteinkre, barátainkra, munkatársainkra. Valahogy érezzük, hogy milyen hatást érünk el, aktuális tetteinkkel. Ha például, amikor hazaérünk, és nem rögtön a családtagjainkkal törődünk, hanem elvonulunk kicsit, pedig tudjuk, hogy alig vártak bennünket, hogy elmondhassák mi történt velük aznap, de egy kis magányra van szükségünk, és tudjuk azt is, hogy ezzel megsértjük őket, mégis megtesszük.  Hogy ezekből viták és sértődések alakulnak -e ki, az nagyban függ attól, hogy mi módon kommunikáljuk. Ha őszintén elmondjuk, hogy szükségünk van ezekre a dolgokra és aztán 100%-ban odatesszük magunkat, el fogják nekünk nézni, és mindenki jobban jár. Jobban járunk mi, azzal, hogy ráhangolódunk a váltásra, és nem engedünk, a bennünk feszülő elvárásnak, és jobban járnak a minket körülvevők, mert nem leszünk idegesek. Ha muszályból vetjük bele magunkat a családi életbe, fáradtan, feszülten, ingerülten fogjuk “letolni” a társunkat, gyerekeinket, hogy már megint nem azt csinálták, meg nem úgy, ahogy mi szerettük volna. E- helyett, ha pihizünk egy kicsit, kiegyensúlyozottabban tudjuk folytatni a napot, közösen.

Abban az esteben viszont, ha nem megyünk haza, csak későn, ha elhúzzuk a pihenőt, kivonjuk magunkat a családból. Ha a Tv előtt, távirányítóval a kezünkben bámulunk elalvásig, és ezt rendszeresen tesszük, számíthatunk arra, hogy elégedetlenséget fog kiváltani, elszigetelődéshez, eltávolodáshoz, elhanyagolás érzéshez, és játszmákhoz vezet. Hosszabb párkapcsolatokban, már alaposan ki tudjuk ismerni a társunk gyengéit, tudunk rálépni a tyúkszemére, és ha megromlik a kapcsolat, sokan előszeretettel használják fel ezt a tudást, és generálnak veszekedéseket, hogy bebizonyítsák maguknak és másoknak, hogy “milyen” a másik, vagy éppen, azt tesztelik, hogy mennyire szereti őket a társuk, mit tud elviselni, meddig lehet nála elmenni.

Tehát, a mi saját viselkedésünk is okozhat vitát, lehetünk játszma indítók. Onnan vesszük észre, hogy játszmázunk (azon kívül, hogy előre tudjuk, ki mit fog mondani, tenni), hogy általánosságokat vágunk a másik fejéhez, és már nem is arról beszélünk, ami a konkrétan történt. Pl.: Mindig ezt csinálod…., Soha nem vagy képes…., Az emberek azt fogják gondolni…., Miért mindig nekem kell…….

A játszma veszélyes, mert nem enged fejlődni, sőt visszavet bennünket, idővel belefáradunk! Ha sokáig feszítjük a húrt, elpattan! A játszmák bontása, nagyon nehéz, hosszadalmas folyamat, de megéri. Már az is nagy dolog, ha észrevesszük fokozott érzelmi állapotban, hogy éppen játszmázunk. Ha felismerjük, akkor azzal tudunk változtatni, ha mi magunk másképp viselkedünk, beszélünk, mert akkor változik a forgatókönyv, és a társunknak is változtatnia kell. Ezt viszont nehéz kivitelezni, mert a szokásokat megváltoztatni, nem egyszerű. De, ha sikerül, már jöhet a közös, konszenzusos, megegyezéses vitarendezés, amelyben nincs vesztes fél, közösen alakítunk ki új megoldásokat úgy, hogy nem kell feladnia senkinek, semmit.

Magad uram, ha szolgád nincs!

A Magyar ember, érdekesen van összerakva. Csak nézzünk meg egy pár közmondást! Magad uram, ha szolgád nincs; Ha kalács nincs, a kenyér is jó; Szegény ember vízzel főz; Azzal főzünk, amink van; Ha nincs ló, jó a szamár is; Szomjas ökörnek a zavaros víz is jó; Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér; Nincsen kanál, zörrenés nélkül; Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Azt tanuljuk a szüleinktől, a szokások azt diktálják, hogy az a „normális”, hogy ha valami problémánk van, azt mi magunknak kell megoldani, és fogadjuk el azokat a lapokat, amelyeket nekünk osztottak. Abban a helyzetben, amiben vagyunk, az mindennapos, mással is megesik, ezért bírnunk kell. Tűrünk, mert valami miatt sosem alkalmas, hogy szóljunk, kiálljunk magunkért, nyelünk, gyűjtögetjük a mérgünket, az elégedetlenségeinket.
Igaz ez a családon belül, a munkahelyi kapcsolatokban, a mindennapokban is. Sőt, ha valaki fel meri vállalni, hogy megszólal, kiáll magáért, csodálkozva, néha ítélkezve nézzük. Ha szakemberhez fordul, rögtön megbélyegezzük (pszichológushoz jár: ez bolond). Van, aki a barátaival sem osztja meg személyes dilemmáit, nem hogy egy külsős, ismeretlen embertől kérjen segítséget.
Ha elmondanánk másnak, mivel küzdünk, kiadnánk magunkat, gyengének, inkompetensnek gondolnának mások. Tehát, ciki segítséget kérni, és leginkább az foglalkoztat bennünket, hogy mit szólnak hozzá mások!

Sajnos olyan mértékben megváltozott a társadalom, a mindennapi életünk, hogy egyre kevésbé bírjuk magunk kezelni a dolgainkat. Csak gondoljunk bele, hogy a negyvenes korosztály, úgy kezdte az életét, hogy nem volt mobiltelefon, két csatorna volt a televízióban, számítógépről még álmodni sem mertünk, csapatokba verődve játszottunk az udvaron. Azóta megjelent a munkanélküliség, szinte lehetetlen háztartásbelinek lenni, mert kell a két fizetés egy családban. A szüleinknek biztos volt, hogy lesz munkahelyük, ha igényelnek autójuk, lakásuk, ha akarták, hétvégi telkük, minden nyáron elmehettünk nyaralni a SZOT üdülők valamelyikébe. Ebben nőttünk föl, ezt tanultuk a szüleinktől, de minden érvénytelenné vált, megváltozott, és ezt a tanultakkal nem tudjuk kezelni!
Új, eddig ismeretlen stratégiákat kell kialakítanunk.

Átrendeződtek a szerepek, már sokszor előfordul, hogy nem a férfi a vezető beosztású, vagy a jobban kereső egy családban.  Nincs „nyugdíjas állás”, félve kapaszkodunk abba, amit sikerült megszereznünk. Nehogy érvényesíteni kezdjük már a jogainkat, amikor a létünk a tét! Ha nem alkalmazkodunk, tanulunk folyamatosan, azon vesszük észre magunkat, hogy tehetetlenül sodródunk az árral.

És mit adunk át a gyermekeinknek? Az általunk tanultakat, nem tudják minden esetben hasznosítani! Az értékeink átadásával, lehet, hogy visszavetjük őket az önérvényesítésben. Kritikusan figyeljük mennyire önzők, törekvők és nem kímélnek másokat, a személyes érdekeiket nézik! Saját megküzdési stratégiát kell kialakítaniuk, miközben küzdenek velünk, másokkal, magukkal. Sokuk céltalan, motiválatlan, jövőkép nélküli, mi meg tehetetlenek vagyunk, segíteni nem tudjuk, ezért szidjuk őket.

Ideje nekünk is szemléletet, nézőpontot váltani, kiállni magunkért!

Azt gondolom, hogy a mai világban nem kerülhetjük el, hogy bizonyos problémáink megoldásához szakember segítségét kérjük. Már nem csodálkozom az amerikai embereken, hogy gyónni járnak, konzultálnak a lelki vezetőjükkel, pszichológusukkal, coach-ukkal.

Ne szégyelljük, tegyük mi is ezt!