Együtt, vagy külön?

Gyakran felmerül ez a kérdés fiatal párokban, amikor elkezdik közös életüket, vagy 40-50 évesen, amikor a szülők már gondoskodásra szorulnak.

Leginkább gazdasági megfontolásból döntenek a párok úgy, hogy valamelyikük szüleinél fognak lakni, így kevesebbet kell költeni a rezsire, többet lehet megtakarítani, hogy később saját lábra állhassanak, vagy el tudják látni a gyermekeiket, szüleiket egyaránt.
Mindannyian az eredeti családunkból hozott mintákból, szokásokból, értékekből, hibákból építkezünk, alakul ki bennünk, hogy mit szeretnénk a saját családunkban képviselni. De így van ezzel a párunk is! Egy közös életet, új családot kell létrehoznunk, mindkettőnk értékeit, hitét összecsiszolni, egybe gyúrni, fenntartani, fejleszteni, alkalmazkodni újabbnál újabb feladatokhoz, élethelyzetekhez.
Ez úgy sem kis feladat, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnunk, de úgy, hogy a befogadó családban érvényre juttassuk, amit mi szeretnénk, még nehezebbnek tűnik. Próbál megfelelni az ember, alkalmazkodni, és ha nem tudjuk érvényre juttatni az akaratunkat, egyre feszültebbé válunk és jön is a konfliktus!

Ismerek egy fiatal párt, akik az özvegy mamával éltek. A fel nem dolgozott gyászfolyamat következményeként, a mama ellenségeskedni kezdett a szomszéddal, majd a gyerekeket is bevonta panaszkodásával. A lánya és veje, meg akarta védeni a mamát, hittek neki, és mellé álltak a hadjáratában. Igen ám, de az éveken keresztül fennmaradó feszültség, gyermekek ide, vagy oda, megrontották a párkapcsolatukat. Most külön élnek, mert a lánya szerint, a mamát nem lehet magára hagyni, inkább a saját családját áldozza fel, az egyébként nem magatehetetlen, aktív édesanyjáért.

Véleményem szerint, mindenki a saját életéért felelős! A szülők támogatása addig támogatás, ameddig nem akarnak beleszólni a fiatalok életébe. Elmondani a véleményüket, saját példát elmesélni, tanácsot adni lehet, de a döntést a fiatalokra kell bízni és nem megkérdőjelezni, kritizálni azt!
Az idős szülők segítése pedig, csak addig a határig mehet, ameddig a saját családunk működését nem rombolja!

Szülőből, gyerekből, vagy felnőttből beszélek?

„-Hozod már végre azt a kosarat? -Persze drágám, már itt is vagyok! -Na, hol az a lista, amit otthon összeírtunk? -A zsebemben, mindjárt előveszem! A minap ezt a párbeszédet hallottam egy házaspár között bevásárlás közben, és elgondolkodtam, hogy mennyire működik az Eric Bern féle elmélet. Róla már írtam korábban az Emberi Játszmák című könyve kapcsán. Az ő nevéhez fűződik a tranzakcióanalízis (TA), személyiség- és szisztematikus pszichoterápiás elmélet, amely a személyiség fejlődésével és a személyes változással foglalkozik.

Ennyi a száraz anyagból, és nézzük a lényeget! Beszélgetéseink során, helyzettől függően választjuk meg, hogy kivel, hogy beszélünk. Ezt befolyásolja a személlyel való viszonyunk és maga a helyzet, amiben vagyunk. Mindennapjainkban használjuk ezeket az állapotokat. Az elmélet szerint három én állapotunk van.

Az egyik a Szülői én (SZ), amikor gondoskodók, vagy irányítók vagyunk, szüleinktől, tanárainktól gyakran hallott mondatokat használunk, társadalom által elvárt módon viselkedünk, és ezt várjuk el másoktól is. Mondatainkban sok az utasítás, tilalom, erkölcsi minősítés, szidás, dicséret, illemszabály, általános igazságok, életbölcsességek, intések, figyelmeztetések.

A pár egyik tagja, pont ezt az én állapotot mintázza: -Hozod már végre azt a kosarat? Na, hol az a lista?

A második énállapot a Felnőtt én (F). Ekkor vagyunk igazán önmagunk! Saját gondolataink, véleményünk, stílusunk mutatkozik meg, kiegyensúlyozott, nyugodt állapot. Az itt és mosttal foglalkozunk, nem a mi volt, vagy mi volna, ha..-val. Érzelmi sallangok nélkül, tényekre alapozva gondolkozunk, döntünk, beszélünk. Mint egy jó beszélgetés alkalmával egy egyenrangú partnerrel, vagy mint autóvezetés közben (persze egyedül, vagy ha nem szól bele senki). Csak magunkra számíthatunk, a mi helyzetelemzésünk, gondolataink, döntésünk, információ feldolgozó képességünk, cselekedetünk működik.

A harmadik a Gyermeki én (GY) állapot. Ekkor, a gyermekkorunkban tapasztalt, átélt érzések jönnek fel bennünk. Ez viszont elég összetett! Vagy alkalmazkodunk, mit a példában a pár második fele: – Persze drágám, már itt is vagyok! – A zsebemben, mindjárt előveszem! Ilyenkor valós, vagy vélt elvárásoknak felelünk meg. Vagy épp dacoskodunk, feszegetve a szülők (szülői énből, velünk beszélő) által megszabott határokat. A példát alapul véve így hangzana: -Miért éppen én? Ha te raktad volna el, tudnád! A másik, a Szabad Gyermeki én állapot, amikor felszabadultan működünk, játszunk, táncolunk, éneklünk, mókázunk, önfeledten szerelmeskedünk. A beszélgetés, hogy alakulhatna, ha így viselkedünk? -Hozom már, hozom, úgy szeretem tolni!

Sokszor vagyunk úgy, hogy spontán reakcióink, nem éppen a felnőtt énből jönnek, és ebből adódhatnak nézeteltérések rendesen. Normális kommunikáció, amikor mindkét fél önmagát adja, saját gondolatait közvetíti, csak két felnőtt között lehetséges úgy, hogy nem kavarnak be az érzelmek. Ha valamelyikünk más énállapotból szól a másikhoz, számítson rá, hogy az ellenkezőjét válthatja ki a saját viselkedésének. Például, ha a gyerekeinkkel sétálunk az utcán és spontán elkezdünk dudolászni, táncolni a jelenlétükben, átmehetnek szülői énbe, és ránk szólnak: -Hogy hogy viselkedsz? De ciki vagy!

Ha túlságosan alkalmazkodók vagyunk leggyakrabban párunk, főnökünk, gyermekünk felé, gyermeki énállapotban vagyunk, és ők, könnyen átmehetnek szülői énbe.

Hogy tudjuk megváltoztatni a kommunikációt? Próbáljuk megfigyelni magunkat azokban az esetekben, amikor irányítani akarunk, vagy rendre utasítunk valakit (SZ), nagyon megfelelni, vagy éppen ellenkezni szeretnénk (GY), és próbáljuk elővenni felnőtt énünket, adjuk magunkat, próbáljuk kizárni az érzelmeket és logikus érvekkel Felnőtt-Felnőtt kommunikációba terelni a beszélgetést.

KI URALJA A KÁOSZT?

Épp tegnap beszélgettem barátommal, kollégámmal a napi történésekről, ami életünkben zajlik. Persze, hogy szóba került a párkapcsolat is, hiszen az ember, társas lény, önmagát a többiekhez képest határozza meg. Ez az önmeghatározás, hosszú párkapcsolatoknál veszélyes is tud lenni (társfüggőség), azaz: „Nélküle én, senki sem vagyok! Ő tett azzá, amivé lettem!”
Ez a gondolat hibádzik, hiszen igaz, hogy együtt, sok mindent átél az ember, mindkét fél folyamatosan változik, egymáshoz csiszolódik, de az egyén, az egyén marad, mind a kapcsolatban, mind az élet többi területén.            
Arra jutottunk még beszélgetésünk során, hogy a párkapcsolatban a szeretet nem feltétlen. Nem olyan, mint az anyai szeretet, hogy bármit teszünk, mondunk, akkor is alanyi jogon jár számunkra a megbocsátás, szeretet. A házasságban, párkapcsolatban, meg kell dolgoznunk érte, adnunk kell, és kapni szeretnénk. Ha nem megy valamelyik, akkor nézeteltérések alakulnak ki.
Hozom magammal egyéni csomagjaimat az eredeti családomból, értékrendet, értelmezéseket, hagyományokat, de a párom is hozza a saját batyuját. Ez időnként összezördüléshez, mosolyszünethez vezet, pedig csak nem értjük egymás kommunikációját, elvárásainak jelentését.

Nekem például az jelenti a családdal való törődést, hogy a férjem megcsinál itthon ilyen, olyan feladatokat. Polc felfúrás, lógó konnektor visszarakás, égő kicserélés, stb. Ha ezt elmulasztja, halogatja, azt érzem, nem foglalkozik velünk. Szeretem a rendszerességet, rendezettséget. A családom persze nem annyira! Sokáig próbáltam szó nélkül elpakolni mindenki után, de belefáradtam. Majd megpróbáltam előbb szépen kéréssel, majd veszekedéssel rászorítani őket arra, hogy rendet tartsanak környezetükben, eredménytelenül, és mindenki feszült volt. Úgy döntöttem, leadok az elvárásaimból és magam is lazábban veszem a rendet, úgy csinálok, mintha nem érdekelne. Ennek általában az a hozadéka, hogy egyszer csak kibukok, és mérgesen, dühöngve mindent megcsinálok, még olyat is, amit nem akartam. Ezt látván a családom lelkiismeret furdalással küzd, de azt gondolják, hogy anya úgyis megcsinálja, így mégsem jutnak el a segítségig.

Ez kinek a problémája? Kinek kell ezzel foglalkoznia? Hát igen, nekem! Nekem kell a hozott csomagom átértékelni, reakcióimat megváltoztatni és következetesen megelőzni úgy, hogy ne legyek feszült! Miért? Mert a család többi tagjának nem az az igénye, mint nekem, őket nem frusztrálja a dolog. Bár azt látom, hogy a nagyobbik lányom, amint elköltözött itthonról, a megtanultakat (főzés, takarítás, időszervezés,stb.) alkalmazza, igényes a saját környezetére, ha hazajön, kritikusan figyeli a káoszt, de továbbra sem tesz ellene, visszaesik a régi szokásokba. Mit teszek? Elmondom őszintén (nem sértődötten, hibáztatva), hogy nekem ez rosszul esik, így nem dédelgetem haragomat, és ilyenkor még be is segítenek, saját elhatározásból. 

A párom azt szokta meg, hogy a szeretet kinyilvánítása a törődés és figyelem. Amint hazaér, ő kell legyen a központban, ha nem úgy jön ki a lépés (valami munkában vagyok, el kellett itthonról mennem, stb.), csalódás a számára. Ez az ő problémája és ezen ő dolgozik, elég jó sikerrel.

A másik fontos dolog a számára a nyugalom. Az otthon = pihenés. Ez vezet a legtöbb összeütközéshez, hiszen nekem a tevékenység az érték, a pihenés = lustaság, érdektelenség. Ezen, kinek kell dolgoznia? Mindkettőnknek! Mert mi a fontos? Hogy mindketten jól érezzük magunkat, tehát közös pihenés, közös tevékenykedés, jóvátétel, és mindenki ad is, kap is egyaránt.

Fontos megbeszélni egymással, mi bánt minket, feltárni a másik előtt, mert akkor tudunk jól együttműködni, ha ismerjük egymás érzéseit, értékeit. Megértjük, hogy miért idegesít bennünket, mindig ugyanaz a dolog és talán így, nem hibáztatjuk egymást, hanem magunkba nézünk, és mi magunk is változtatunk, nem csak a másiktól várjuk azt.

KI A HIBÁS?!

Mindannyiunk alapvető vágya, hogy szeretetkapcsolatban élje az életét. Szeretni és szeretve lenni önbizalmat, biztonságot ad, vágyunk és igényünk annyira a lelkünk legmélyéről fakad, hogy gyakran, ha problémánk van, nem is vagyunk képesek szavakba önteni, mit is hiányolunk a párunk magatartásában.

Alapjában véve, azt feltételezzük, hogy a párunk őszinte és egyenes velünk, és mindig azt mondja, amit gondol. Ha kifogásol valamit a viselkedésünkben, akkor annak oka van, hiszen a kapcsolatunk alapja a kölcsönös szeretet, tisztelet, megbecsülés, az elfogadás, a kölcsönös együttműködés. Arra vágyunk, hogy a párunkkal kölcsönösen támogassuk egymást, és megértéssel viszonyuljunk egymáshoz. Egy kölcsönösségen alapuló kapcsolatban mindkét fél önálló, egész emberként lép be. Mindkét fél tisztában van önmaga értékeivel, s arra szövetkeznek, hogy ezeket az értékeket megtartva és megbecsülve kölcsönösen tovább építsék egymást. Szeretetben, kölcsönösen elismerve és emelve a társ értékeit. Az ilyen kapcsolatban egyik félnek sem kell a hatalmát ráerőltetnie a másikra.

Egy jól működő kapcsolatban is előfordul, hogy nézeteltérések vannak közöttünk, hogy bántjuk a másikat, vagy valami rosszul esett nekünk. A fáradtságtól, az egyhangúságtól vagy a nem megfelelő beidegződések miatt néha mondhatunk vagy tehetünk olyasmit, ami a másik számára bántó. Ilyenkor a másik, vagy önmagunk hibáztatása, számonkérése nem célravezető, próbáljuk meg inkább, az erőszakmentes kommunikációt alkalmazni: Tény, érzés, gondolat/vélemény, igény, kérés.

Például: „Amikor tegnap hazajöttél, nem adtál puszit (tény), nagyon mellőzöttnek éreztem magam (érzés). Úgy gondoltam, hogy valami bajod van velem, és büntetsz (vélemény). Szükségem van rá, hogy amikor veled vagyok, egy kicsit foglalkozz velem (igény). Szeretném, ha bármi bajod van, akkor elmondanád, és azt is, ha egy kis egyedüllétre van szükséged (kérés).” Ebben a közlésben – a harmadik pont kivételével, amely egyéni véleményt fogalmaz meg –, nincs olyan eleme, amely vita tárgyát képezheti. Egy működő kapcsolat esetén a beszélgetés megnyílik, előbb-utóbb olyan válaszokat kapunk, amelyek elismerik a valóságunkat vagy feltárják társunk valóságát: „Nem akartalak megbántani. Sajnálom.” „Én is magányosnak éreztem magam, és arra vártam, hogy te kezdeményezz.”
Amennyiben a kapcsolat nem működő, a partner erőszakos kommunikációval fog reagálni: „Nem is úgy volt. Te nem jöttél oda hozzám.” (Vita a tényeken.) „Túl érzékeny vagy!” (A partner érzéseinek megkérdőjelezése vagy minősítése.) „Nincs nagyobb problémád?” (Gúny, megalázás vagy bagatellizálás.) „Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni.” „Nem akarok erről beszélni!” (Merev elzárkózás.) Ha ilyen válaszokat kapunk a társunktól, egyszer-kétszer még érdemes próbálkozni, de ha a helyzet nem változik, előbb-utóbb szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a párkapcsolat nem működik, és egyedül semmit sem lehet tenni azért, hogy ez megváltozzon. Csak az egyik fél erőfeszítése soha nem elég ahhoz, hogy a párkapcsolat működjön.

Ha egy kapcsolatban az egyik, vagy másik fél, mind a tényeket, mind a partnere érzéseit megkérdőjelezi, igényeit, kéréseit pedig figyelmen kívül hagyja, csaknem bizonyos, hogy a kapcsolat abban a formában, ahogy korábban, nem működtethető tovább.

Külső segítségre mindenképpen szükség lehet, de nem a rokonoktól, barátoktól, mert ők elfogultak. Egy olyan független szakemberre van szükség, aki nem ismeri a feleket, és objektív tud maradni.

Tükör

Az ember évszázadok óta használja a tükröt. Miért? Mire is jó?

Hogy lássuk magunkat, úgy, ahogy mások is látnak minket. Az ember kíváncsi arra, hogy mit gondolnak, mondanak róla a körülötte lévők. Szeretnénk megfelelni mindenféle elvárásoknak, és tetszeni a számunkra fontos embereknek. Napról napra tükör elé állunk, válogatunk, gondolkodunk, és eldöntjük, milyen ruhában, milyen frizurával fogjuk a körülöttünk lévőket lenyűgözni.
Vagy magunkat szeretnénk?

Fiatal koromban, nem igazán ismertem magam, nem volt sok barátom és csapódtam ezekhez, majd azokhoz várva, hogy befogadjanak. Hol ehhez hasonlítottam, hol ahhoz, hogy tetszek nekik. Persze így sem fogadtak be igazán, inkább csak megtűrtek, és ezt vissza is tükrözték, hogy érezzem, nem teljesen kerek a történet. Beletelt pár évbe, mire rájöttem, ki is vagyok ÉN igazából. Addig olyan akartam lenni, mint ők, aztán kialakult az akkori énem, és rájöttem, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni. Úgy néztem a tükörbe, hogy magamnak akartam tetszeni, magam szerettem volna megismerni, milyen a stílusom, milyen színek állnak jól, milyen frizurát szeretnék, mi tetszik nekem. És láss csodát! Amint egy önmagát elfogadó, magabiztos emberként léptem ki az ajtómon, más is annak látott! Pedig igazán nem változtam, nem fogytam le, nem lett kisebb az orrom, vékonyabb a lábam, stb. „csak” magabiztosabb lettem.

Régi ismerőseim, akik meg sem ismertek korábban, őszinte csodálkozással szólítottak meg: De jól nézel ki! Hogy vagy?

Kevesen gondolunk, arra, hogy magunknak tetsszünk, pedig ez a nyitja annak, hogy a tükörben, ne torzan lássuk magunkat, mint a vidámparkban. Törekedjünk arra, hogy saját kívánalmunk szerint cselekedjünk. Más elvárásait csak sejtjük, nem tudjuk igazán. Sokszor gondoljuk azt, hogy ezt szeretné, így szeretné, kedveskedni akarunk, de rosszul sül el.

Nézzünk gyakran tükörbe, fogadjuk be és el a látványt, változtassunk úgy, ahogy mi szeretnénk, ahogy nekünk jó! Legyünk magabiztosak, ismerjük meg önmagunkat, kövessük a változásainkat, fogadjuk el az idő múlását, figyeljük a belső hangjainkat, ösztöneinket, és érezzük jól magunkat a bőrünkben!

Persze könnyű ez mondani, ide leírni, de hogy, miként lehet kivitelezni?
Gyere el a Pszichofodrászatba és tapasztald meg!