SZENVEDÉLY, SZENVEDÉS!?

Mi iránt érzünk szenvedélyt? Lehet az személy, vagy, valamilyen tevékenység, ami számunkra örömet okoz, ami fontos nekünk. Ez a kulcs, az öröm, valamilyen megfoghatatlan jóérzés elérése. Mit vagyunk képesek ezért megtenni!? Hihetetlen energiákat mozgatunk meg, szenvedéllyel vetjük bele magunkat, jelentős időt szánunk arra, hogy elérjük a kitűzött célt!

Csak nem mindegy, hogy akarjuk, vagy szeretnénk!

A harmonikus szenvedély esetén, kényszer nélkül, szabad akaratból, választható, hogy elköteleződünk-e egy személy, vagy tevékenység mellett. Szeretnénk, hogy örömet okozzon számunkra! Növeli az aktivitásunkat anélkül, hogy veszélyt jelentene számunkra. Harmóniát, menekülést nyújt, kikapcsolódást a mindennapok taposómalmából, feltöltődést ad. Ilyen a viszonzott szerelem, a jó párkapcsolat, az irodalom, képzőművészet, zene, sport, túrázás, stb.
Érdekes vegyi folyamatok indulnak el a szervezetünkben, ezen tevékenységek következtében, hiszen akkor érzünk örömet, ha jutalmat kapunk érte! A testünk jutalmat ad, és örömhormonok termelődnek, elégedettnek, boldognak érezzük magunkat.  

A megszállott szenvedély azonban, akarattá válik, és az akarat erőszakossá is tehet bennünket. Leküzdhetetlen vágy hajt, nincs választás, meg kell tenni! Ha a célt nem éri el az ember, és ez, az önértékelésünket is csorbítja, betegséggé válhat és szenvedéssé. Problémák, összeütközések munkahelyen és a családban, kapcsolatokban, testi tünetek is megjelenhetnek, itt már függőségről is beszélhetünk. Mi is a függőség? Minden olyan dolog, amit nem mi irányítunk, hanem erős vágyat, késztetést érzünk a megszerzésére, használatára, szükséges megtennünk, az függőség. A kávé, a dohányzás, az alkohol és a drogok, szervezetünkre gyakorolt vegyi hatásai révén eleinte megadják számunkra az áhított boldogságot, de később növelni kell a mennyiséget, hogy a kívánt hatást elérjük, majd már az is elmarad, csak az erős hiány pótlása gyötör bennünket! Hasonló folyamatokat indít el, minden, amit túlzásba viszünk. A viszonzatlan szerelem, a szex és társfüggőség, a takarítási mánia, a munkaalkoholizmus, a játék, stb. Felőröl, leszív, szenvedéssé válnak a mindennapok is.

Tehát, mi magunk lehetünk, önmagunk jutalmazói, és büntetői is!
Spinoza szerint, az elfogadható gondolatok az értelemből származnak, míg az elfogadhatatlanok a túlzott szenvedélyből! Igaza van szerintetek?

https://onmagamert.hu/kiadvanyok

Magad uram, ha szolgád nincs!

A Magyar ember, érdekesen van összerakva. Csak nézzünk meg egy pár közmondást! Magad uram, ha szolgád nincs; Ha kalács nincs, a kenyér is jó; Szegény ember vízzel főz; Azzal főzünk, amink van; Ha nincs ló, jó a szamár is; Szomjas ökörnek a zavaros víz is jó; Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér; Nincsen kanál, zörrenés nélkül; Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Azt tanuljuk a szüleinktől, a szokások azt diktálják, hogy az a „normális”, hogy ha valami problémánk van, azt mi magunknak kell megoldani, és fogadjuk el azokat a lapokat, amelyeket nekünk osztottak. Abban a helyzetben, amiben vagyunk, az mindennapos, mással is megesik, ezért bírnunk kell. Tűrünk, mert valami miatt sosem alkalmas, hogy szóljunk, kiálljunk magunkért, nyelünk, gyűjtögetjük a mérgünket, az elégedetlenségeinket.
Igaz ez a családon belül, a munkahelyi kapcsolatokban, a mindennapokban is. Sőt, ha valaki fel meri vállalni, hogy megszólal, kiáll magáért, csodálkozva, néha ítélkezve nézzük. Ha szakemberhez fordul, rögtön megbélyegezzük (pszichológushoz jár: ez bolond). Van, aki a barátaival sem osztja meg személyes dilemmáit, nem hogy egy külsős, ismeretlen embertől kérjen segítséget.
Ha elmondanánk másnak, mivel küzdünk, kiadnánk magunkat, gyengének, inkompetensnek gondolnának mások. Tehát, ciki segítséget kérni, és leginkább az foglalkoztat bennünket, hogy mit szólnak hozzá mások!

Sajnos olyan mértékben megváltozott a társadalom, a mindennapi életünk, hogy egyre kevésbé bírjuk magunk kezelni a dolgainkat. Csak gondoljunk bele, hogy a negyvenes korosztály, úgy kezdte az életét, hogy nem volt mobiltelefon, két csatorna volt a televízióban, számítógépről még álmodni sem mertünk, csapatokba verődve játszottunk az udvaron. Azóta megjelent a munkanélküliség, szinte lehetetlen háztartásbelinek lenni, mert kell a két fizetés egy családban. A szüleinknek biztos volt, hogy lesz munkahelyük, ha igényelnek autójuk, lakásuk, ha akarták, hétvégi telkük, minden nyáron elmehettünk nyaralni a SZOT üdülők valamelyikébe. Ebben nőttünk föl, ezt tanultuk a szüleinktől, de minden érvénytelenné vált, megváltozott, és ezt a tanultakkal nem tudjuk kezelni!
Új, eddig ismeretlen stratégiákat kell kialakítanunk.

Átrendeződtek a szerepek, már sokszor előfordul, hogy nem a férfi a vezető beosztású, vagy a jobban kereső egy családban.  Nincs „nyugdíjas állás”, félve kapaszkodunk abba, amit sikerült megszereznünk. Nehogy érvényesíteni kezdjük már a jogainkat, amikor a létünk a tét! Ha nem alkalmazkodunk, tanulunk folyamatosan, azon vesszük észre magunkat, hogy tehetetlenül sodródunk az árral.

És mit adunk át a gyermekeinknek? Az általunk tanultakat, nem tudják minden esetben hasznosítani! Az értékeink átadásával, lehet, hogy visszavetjük őket az önérvényesítésben. Kritikusan figyeljük mennyire önzők, törekvők és nem kímélnek másokat, a személyes érdekeiket nézik! Saját megküzdési stratégiát kell kialakítaniuk, miközben küzdenek velünk, másokkal, magukkal. Sokuk céltalan, motiválatlan, jövőkép nélküli, mi meg tehetetlenek vagyunk, segíteni nem tudjuk, ezért szidjuk őket.

Ideje nekünk is szemléletet, nézőpontot váltani, kiállni magunkért!

Azt gondolom, hogy a mai világban nem kerülhetjük el, hogy bizonyos problémáink megoldásához szakember segítségét kérjük. Már nem csodálkozom az amerikai embereken, hogy gyónni járnak, konzultálnak a lelki vezetőjükkel, pszichológusukkal, coach-ukkal.

Ne szégyelljük, tegyük mi is ezt!

https://onmagamert.hu/kiadvanyok