Szállj le a döglött lóról!

Judith Sillsnek van egy jó könyve ezzel a címmel, amelyet a húgomnak vettem meg vagy 15 évvel ezelőtt. A címe most reálissá vált az én életemben is. Régen nem hallattam magamról, mert a munkámba és a párkapcsolatom helyrehozásába temetkeztem, így írásra nem fordítottam energiát. Cipésznek a kaptafa? Párkapcsolati tanácsadóként azon kaptam magam, hogy saját párkapcsolatomra szükséges fókuszálnom. Szakmai tudásom, csak húzta az elkerülhetetlen folyamat lezárását, és a helyrehozásába fektetett energiáim most semmissé váltak. A pozitív változásra tett kísérleteim, engem nyugtattak, hogy mindent megpróbáltam! De aztán eljön az a pont, hogy be kell látnia az embernek, nincs mit tenni (mindkét fél érdekében), mint elfogadni azt, hogy ezentúl külön vezet az út.

Persze erre jelek már sokkal hamarabb voltak, csak mindketten úgy voltunk vele, hogy szeretjük egymást, nem hagyjuk, hogy befolyásoljanak bennünket azok az „apróságok”, hogy nem egyezik a szeretet nyelvünk, hogy személyes dolgokat a szőnyeg alá seprünk, nem sikerül kibeszélnünk a személyes dolgainkat, hogy a befelé forduló fél, nem tudja kielégíteni a kifelé forduló kommunikációs igényeit. Mindig volt valami, amiért nem borult a bili (karácsony, születésnap, a gyerek érettségije, nyaralás, stb.). Hajlamos az ember mások érdekében a saját problémáját háttérbe szorítani, de ezzel pont azokat bántjuk és okozunk nekik fölösleges traumát, akiket védelmezni szeretnénk. Így utólag, a gyermekeimmel erről beszélgetve, már 5 éve húzódik a dolog, és leginkább őket viselte meg a kettőnk macska – egér harca. Szóval, ha csak az egyik fél akar változtatni, a másik pedig nem érti, mi a probléma, akkor baj van a kommunikációval. Az az érdekünk, hogy a másik jól érezze magát, mert akkor mi is jól vagyunk, vagy mégsem így van? Hát az a lehangoló véleményem, hogy nem! Ha mi magunk jól érezzük magunkat, Az hat a környezetünkben élőkre pozitívan! Ha mindig alárendeljük magunkat, valamilyen (szerintünk) elsőbbséget élvező személynek, önmagunkat szorítjuk háttérbe, és el is veszítjük ez által azt, akibe beleszeretett a párunk, akire felnéznek a gyermekei, barátai.

Azt gondolom, hogy magunkat kell adnunk, vagy újra megtalálnunk, hogy reális képet kapjunk arról, van e még spiritusz a kapcsolatunkban. Ha párunk lelkesen fogadja ismét erőre kapott énünket, nyertünk mindketten! Amennyiben kiderül, hogy olyan szinten eltávolodtak az értékeink egymástól, hogy nem tudjuk kiegyenlíteni, egyensúlyba hozni, el kell fogadnunk a tényt, hogy együtt nem megy tovább. Ez esetben, mindkettőnk számára az újrakezdés lehetősége nyílik meg. Persze mindezt könnyebb eldönteni egy szakember segítségével, mint hosszú évekig szenvedni, azt sem tudva mit tegyünk, mi a probléma gyökere. Vagy az is lehet, hogy tudjuk mi a gondunk, csak nem merünk lépni, mert félünk a következményektől. Félünk az ismeretlentől, a kudarctól, hogy egyedül maradunk, az anyagi osztozkodástól, vagy attól, hogy mit tartogat a jövő számunkra. Persze ezt nem tudhatjuk, de előre vetítünk magunknak mindenféle negatív dolgot, ezért nem is változtatunk. Inkább vállaljuk a szenvedő jelent, mint az ismeretlen, félelmetesnek tűnő, bizonytalan eljövendőt. Ha bízunk magunkban, merünk Önmagunk lenni, és pozitívan tekintünk előre, az előttünk álló út is pozitív lesz!

Az az üzenetem a hasonlóan gyötrődő sorstársaimnak, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy bevonják társukat egy párkapcsolati tanácsadásba, hogy mielőbb felszínre kerülhessenek azok a pontok, amiken közösen dolgozni tudnak a további együtt töltött idejük érdekében. Azonban, ha erre nem kapható a másik fél, érdemes elgondolkodni azon, hogy nem egy döglött lovat ülünk meg éppen, megkeserítve a mindennapjainkat és vesztünk el keserű éveket az életünkből?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

kettő × kettő =