Férj, vagy gyerek?

kezek

A családi, társadalmi mintánk szerint a férfit ellátja a nő. Mos, vasal, főz, takarít, neveli a gyerekeket. Miben különbözik ez, az anya feladataitól? Annyiban, hogy extra szolgáltatásként az ágyban is partner?
Az, hogy az édesanyja mintájára választ párt a legtöbb férfi, az nem azt jelenti, hogy anyát keresnek! Nőre, és megértő társra vágynak! Akkor hol csúszik el mégis ez a dolog?
Szerintem, az idő vasfoga rágcsálja, erodálja a kapcsolatok minőségét. Amikor már a napi rutin és a megszokás uralja a kapcsolatot, amikor egyik fél sem tesz azért, hogy a párja magánéletének aktív része legyen, elkényelmesedik a mindennapokban. A feleség mélyen belül, örül, ha párja elmegy a haverokkal otthonról, a férj megkönnyebbül, ha felesége az anyjához utazik a gyerekekkel. Ebben persze benne lehet az egyedüllét igénye is, amire egy család esetében nem sok esélyünk van, de én, az eltávolodásnak arra a szintjére gondolok, amikor már nem öröm a másik jelenléte, de még nem valljuk be magunknak sem igazán. Amikor, csak a szükséges igényekre figyelünk, evett-e, van-e tiszta ruhája, ha beteg, főzünk neki teát, gyerekként bánunk vele, és gyermekként is kezd el viselkedni. Persze az igény arra, hogy a kapcsolat a régi tűzzel égjen, még mindkét félben megvan még. Az egyik fél azt várja, hogy a másik tegyen felé lépéseket, a másik meg, az egyikre vár, hogy csináljon, kezdeményezzen valamit. Aztán, valaki veszi a bátorságot, és javasol valamit, de a másik félben feltör a sértettség: „Ezt eddig, miért nem tudtad mondani?” Ekkor persze elindul a veszekedés, a sérelmek egymás fejéhez vagdosása! Ez sajnos nem vezet sehová, főleg nem az áhított figyelemhez, gyengédséghez! Ezért inkább már nem is szólunk, hogy veszekedés se legyen, csendben, de biztosan távolodunk el egymástól, és mint két dacos gyerek, a másikat hibáztatjuk a szerencsétlen helyzetünkért.

Ha elhanyagoljuk egymást, akkor az érzelmi élet háttérbe szorul és csak a szükségletek kielégítésére törekszünk.
Szerintem nagyon fontos, hogy a „randikat” fenn tartsuk. Legyen legalább havonta egy este, amikor csak ketten, valamilyen közös, mindkét fél számára kellemes programot csinálunk. Lehet ez egy színházi előadás, mozi, kirándulás, tánc, koncert, biliárdozás, stb. A lényeg az, hogy csak egymásra figyeljünk és ne otthon legyünk! Szakadjunk ki a mindennapokból és próbáljunk meg ráhangolódni a másikra. Lehet, hogy az első 1-2 alkalom kicsit erőltetett, kínos lesz, de nem szabad feladni!
Ha nem találtok olyan programot, amely mindkettőtöknek megfelelne, vagy nem tudtok egymással vita nélkül beszélgetni, de az akarat bennetek van, gyertek el hozzám, együtt megtaláljuk a közös nevezőt!

Work-mánia

Work-mánia

Örök dilemma a munka és a családi élet összeegyeztetése. Még akkor is fejtörést okozhat, amikor egy pár egyedül él, nem kell senkihez sem alkalmazkodniuk, másra gondolniuk. Kialakul egy rutin, melyben általában mindkét fél megtalálja az egyensúlyt a két dolog között. De van, aki annyira elhivatott, hogy a család elé helyezi a munkát, esetleg túlórákat is vállal, hogy érvényesüljön, megfelelő anyagi hátteret teremtsen a családjának, figyelmen kívül hagyva azt, hogy pont a legfontosabb kapcsolatokat veszélyezteti távolléte.

work
Amint a gyermek, a szemünk fénye, kiegészíti az egyenletet, átalakulnak a szerepek. Anya egész nap otthon van, nincs más dolga, „csak” a háztartás vezetése, a gyermek és a család többi tagjának ellátása. Vannak nők, akiknek ez álmaik netovábbja, hiszen egy nő ezért nő, hogy a családjának éljen. Nem vágyik vissza dolgozni, hiszen minden kreativitását, energiáját, boldogságát a család adja. Vannak viszont olyan nők, akiknek ez nem kihívás, alig várják, hogy visszamehessenek dolgozni, mert az otthonlét beszűkíti őket és gondolkodásukat egyaránt. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ők nem jó anyák, csak mások az igényeik. A férfiak ilyenkor háttérbe szorulnak, vagy önként, vagy párjuk kérésére, kevesebb házimunkát végeznek, hiszen mire munkából hazaérnek, rendszerint minden kész van. Manapság egyre több férfi veszi ki a részét a gyermek körüli teendőkből, hogy párjuk kissé megpihenhessen. Ezt, magam is megerősítem, nagyon jól esik!
Aztán letelik a GYED, GYES, visszamegy a nő dolgozni, és feladatai megsokszorozódnak. Nehezen rendeződik vissza a család, a rendszer bővül, a munka előtt és után gyermekünket az oviba, iskolába, különórákra való szállításával. A házimunka általában, ezek mellett is, csak az ő feladatuk marad. Ja és mind ezek tetejében, legyen NŐ is.

Fontos, hogy már a gyermek születését megelőzően, beszéljük meg a párunkkal, hogyan tovább. Alakítsuk ki úgy az új rendszert, hogy mindkettőnknek megfelelő legyen! Hagyjuk, hogy más is hozzáférjen a teendőkhöz, és fogadjuk el, hogy nem vagyunk tökéletesek. Nem kell, azért mert családunk van mártírrá válnunk! Nagyon fontos a párbeszéd, a problémák, nehézségek egyeztetése, megosztása életünk párjával, hogy ne merüljünk le idő előtt, meg tudjuk tartani a kapcsolatunkat! A kapcsolatok nem működnek, hanem működtetjük őket, ez lebegjen a szemünk előtt.
Ha mindent megpróbáltatok, de nem sikerült a feladatok újra felosztását megtárgyalni, veszekedés, és válás helyett, forduljatok hozzám, segítek!

 

A zöld szemű szörny

A zöld szemű szörny

Miből is indul ki a féltékenység?  Mi nem vagyunk biztosak magunkban, nem hisszük el, hogy megfelelünk másnak? Vagy a párunk mindig is kikapós volt (megcsalt), de mi azt gondoltuk, hogy meg tudjuk változtatni a feltétlen szerelmünkkel? Félünk, hogy elveszítjük, ezért szorosan fogjuk, hogy mellettünk maradjon? Szerintem mindegyik verzióban van valami.

szem

Sokakkal előfordul az, hogy nem tartják magukat elég jónak, szerethetőnek, és ezért nehezen hiszik el párjuknak, hogy azért van mellettük, mert ő elégedett velük, sőt, szereti őket. Ezeknek az embereknek állandó bizonygatásra, megerősítésre van szükségük. Ha a párjuk ezt elhanyagolja, beparáznak, és nagyon sötét dolgokat gondolnak magukban. Sajnos, ezek önbeteljesítő jóslatok is lehetnek, ha a párjuknak elege lesz az állandó bizonygatásból, azt fogja tenni, amivel gyanúsítják.
Ezért, ha tehetjük, ne ostorozzuk magunkat, és ne a párunktól várjuk csak az elismerést, mi is adjuk meg magunknak!

Ha egy ember, a kapcsolat alatt, több vasat tartott a tűzben, az azt jelenti, hogy szeretné minél több oldalról megerősíteni az önbizalmát. Csodákban lehet bízni, és az ember képes változni, változtatni, ha akar, de ha mellettünk mással is kavar, még nem elég érett az elköteleződésre, ezért gondoljuk át, hogy képesek vagyunk-e tolerálni, ha mégsem tud megváltozni és ne hibáztassuk ezért, hiszen mi döntöttünk mellette.

Dr. Csernus Imrének az egyik előadásán, volt egy szuper hasonlata a féltékenységről. Kanalat formált a tenyeréből, beleöntött egy kis vizet a kezébe és a következőket mondta: Ha csak így tartom a kezem, nem folyik ki a víz a kezemből, ez olyan, mint egy jó kapcsolat, biztonságot nyújt, védelmet biztosít, tart. De amint megpróbálom görcsösen bent tartani a vizet, összezárom a tenyerem, szinte ökölbe, kifolyik a víz belőle. Ilyen a túlzott féltékenység, birtoklási vágy, ha szorosan fognak bennünket, menekülni szeretnénk!

Ha bízunk magunkban, bízunk a párunkban, néha lehetnek kétségeink, de nagyobb az esélyünk a felhőtlen boldogságra!
Ha nem tudjuk, hogy 

Elhagyni, vagy újat kezdeni?

Sokszor előfordul velünk, hogy nem az eszünk vezérel bennünket, hanem hirtelen jött érzelmek kerítenek hatalmukba, és a racionalitás ellenére, logikátlan, esetleg másoknak érthetetlen lépéseket teszünk. Van olyan, amelyet megbánunk később, és van úgy, hogy kiderül, életünk legjobb döntése volt. Végül is, mindegy melyikről beszélünk, minkét esetben nagy tanulságok birtokába kerülünk önmagunk kapcsán.

dscf3746

Minap, egy lány fordult hozzám azzal, hogy nagy lelkiismeret furdalása van, mert elhagyta a férjét egy hirtelen jött szerelemért. Ellene vannak a szülei, a környezete, az exe, de ő most boldog, és e-miatt rosszul érzi magát.

17 éves korában, egy csalódást követően találkoztak a férjével, azt hitte szerelmes belé. Tíz éves kapcsolatukban kiválóan érezte magát, csak jót tud elmondani róla, biztonságot, kiegyensúlyozottságot adott a számára és egész életére szóló kapcsolatban gondolkozott vele. És akkor jött a villámcsapás, egy férfi, aki elvarázsolta! Küzdött maga ellen, az érzései ellen, az ellen, hogy rosszul cselekedjen, de mindent elsöpört az, amit az új férfi iránt érez. Értetlenül áll a történések előtt, és iszonyatosan bizonytalan! Van joga akárkinek, bárkit elítélni amiatt, amit érez?

Szerintem egyet tehetünk, felelősséget vállalunk a döntéseinkért, és annak következményeiért, bármi is legyen az. Nem hibáztatunk e-miatt másokat, nem kenjük a körülményekre, egyszerűen vállaljuk a lelkiismeret furdalással, a történtek feldolgozásával együtt, meggyászolva korábbi életünket, koncentrálva a jövőre. 

Én ismerem magam!?

Én ismerem magam!
Sokszor hallom ezt a mondatot, de tényleg ismeri magát az ember? Mi alapján határozzuk meg magunkat? A megszokott viselkedési sémáink alapján, mert tudjuk, milyen helyzetben hogy viselkedünk? Mások véleménye és visszajelzései alapján?

Azt kell mondjam, mindkettő nagyon fontos! Az, hogy megfigyeljük magunkat bizonyos helyzetekben, reakcióinkat, viselkedésünket. Ebben segíthet bennünket sok minden. Regények, filmek, horoszkópok, idézetek, személyiség tesztek, amelyek szereplőivel azonosulni tudunk, leírásai, eredményei alapján eldöntjük, mi jellemző ránk, mi nem, és kialakítunk magunkról egy képet. De ez, nem azt jelenti, hogy ugyan azt gondoljuk magunkról, mint mások rólunk.

A hozzánk közelálló emberek, családtagok, barátok, munkatársak véleménye, visszajelzései sokat jelenthetnek számunkra, de ennek veszélyei is vannak, és nem szabad mindent elhinni. Ha sokszor mondják valakinek, hogy pl. buta, nem képes valamire, egy ideig ellenkezik az ember, de ha sokat hallja, és számára fontos személy mondja (pl.: szülő, házastárs, főnök), egy idő után elhiszi magáról. Ezért nagyon fontos a reális énkép kialakítása, hogy ilyen esetek ne billentsenek ki bennünket. E mellett az is fontos, hogy kontroll személyek is legyenek mellettünk, akikben bízunk, barátok, rokonok, akik motiválnak, segítenek akkor, ha megpróbálnak minket lehúzni.

1454312346248-2016_05_23-08_01_14-utc

Ne bújjunk el magunk elől! A pozitív és negatív tulajdonságaink, készségeink ismerete, ha változtatni szeretnénk, lehetővé teszik, hogy tudjuk, miből kell kiindulnunk, mire kell figyelnünk, min kell változtatnunk.

Nekem az a véleményem, hogy az életünk során, minél többet tapasztalunk, tanulunk, annál többet változunk, fejlődünk és mindig újabb és újabb dolgot fedezünk fel magunkról. Az önismereti folyamat életünk végéig elkísér bennünket. Ha megakadunk, ne szégyelljünk segítséget kérni, coachtól, pszichológustól. Megspórolhatunk egy két kiborulást, akár megelőzhetjük a kiégést, depressziót.

ÉP TESTBEN, ÉP LÉLEK

Ép testben, ép lélek

Hát igen! De én megfordítanám a sorrendet. Az ép lélek, ép testtel jár! Lelki vergődéseink, nem maradnak testi jelek nélkül. Ezt leginkább akkor vesszük észre, ha sorozatban többször, vagy hosszabb ideig vagyunk kitéve stressznek, vagy valamilyen magánéleti válságnak, krízishelyzetnek. Először a hangulatunk változik meg, pl.: ingerlékenyek, aluszékonyak, kedvetlenek, érdektelenek, céltalanok leszünk, majd jelentkeznek a testi tünetek is, pl.: fejfájás, gerinc, térd, nyak bántalmak, gyakori megbetegedések.

omlasveszely

Kedves tanárom, Hajduska Mariann (in memoriam) krízislélektan óráin, mindig ámulatba estem, hihetetlen előadói készséggel, és hasznos gyakorlati példákkal ragadott el. Az ő szavaival definiálnám a krízis fogalmát, mert ennél egyszerűbben, nagyszerűbben én nem tudom leírni:

„A krízishelyzetek mindennapi életünk elkerülhetetlen velejárói, amelyek hatására a legkiegyensúlyozottabb személyiséget is hatalmába kerítheti a bizonytalanság, sõt a kétségbeesés.
A fontos és biztosnak hitt párkapcsolat váratlan megszakadásakor, a szeretett személy hirtelen halálát követõen, súlyos betegség diagnózisának közlése után, katasztrófahelyzetekben meginog a biztonságérzet, ideiglenesen felborul a világ rendje, összeomolhat az előzőleg stabilnak vélt énkép.”

Természetesen a pszichológiában, erre is végeztek kutatásokat, és szeretnék megosztani egyet, amelyből saját életünkre vetítve, megnézhetjük, mekkora rizikónak vagyunk kitéve.

(Holmes és Rahre 1967) Szociális és alkalmazkodási skála.  Holmes vizsgálatai szerint 2 éven belül átélt, súlyos, vagy több kisebb  krízis, megbetegedéshez vezethetnek. Ennek a rizikónak a beazonosítására alkotta meg az alábbi pontszám táblázatot, ahol minden életeseményhez, egy pontszámot rendel:  

Krízis Pontszám

Házastárs halála 100

Válás 73

Elszakadás a házastárstól 65

Börtön, fogság 63

Közeli hozzátartozó halála 63

Baleset, sebesülés, vagy betegség 53

Házasság 50

Felmondás  47

Kibékülés a házastárssal 45

Nyugdíjazás  45

Családtag megbetegedése 44

Terhesség  44

Szexuális problémák  39

Gyermek születése a családban 39

Üzleti változás 39

Megváltozott pénzügyi helyzet 38

Közeli barát halála 37

Munkahely változtatás 36

Házastársi viták gyakoribbá vagy ritkábbá válása 35

3 millió forint feletti kölcsön 31

Kölcsön befizetés esedékessége 30

Új hivatásbeli feladatok 29

Gyermek elköltözése 29

Nehézségek rokonokkal 29

Rendkívüli teljesítmény 28

Házastárs hivatásának kezdete vagy vége  26

Iskolakezdés vagy befejezés 26

Megváltozott életfeltételek 25

Megváltozott szokások 24

Nehézségek a főnökkel 23

Munkaidő vagy munkafeltételek változása 20

Elköltözés 20

Iskolaváltás 20

Szabadidő eltöltésének másként alakulása 19

Új feladatok a gyülekezetben 19

Más társadalmi kapcsolatok 18

1 millió forint alatti kölcsön 17

Megváltozott alvási szokások 16

Családi találkozások sűrűbbé vagy ritkábbá válása 15

Étkezési szokások megváltozása 15

Szabadság 13

Karácsony 12

Kisebb törvényszegések 11

Betegségrizikó

Összes pontszám

Csekély

150-200

Közepes

225-300

Magas

325-375

 

Adjuk össze, az utóbbi 2 éven belül, velünk történt események pontszámait, és nézzük meg az összefoglaló táblázatban, hogy milyen rizikóba tartozunk.

Én, a megelőzés híve vagyok! Úgy gondolom, hogy, ha ciki, ha nem, kisebbnek vélt problémával is, érdemes mielőbb, egy megbízható szakemberhez fordulnunk. Nem azért, hogy megoldja, hanem azért, hogy segítsen nekünk feldolgozni a velünk történteket, illetve változtatni tudjunk a korábbi életvitelünkön, hozzáállásunkon, hogy súlyosabb következmények nélkül megússzuk a történteket. Meggyőződésem, hogy az ember holtáig tanul és fejlődik! Minden változik körülöttünk, miért éppen mi lennénk ez alól kivételek? Csak nem mindegy, hogy elszenvedői vagyunk-e a történéseknek, vagy az irányítói!

Krízis, ha jön a gyerek?

Krízis a gyermek születése?

Fiatalok, szerelmesek, összeköltöznek, és elkezdik a közös életüket. Két, szerelmes, egymásnak még ismeretlen, de nagyon szimpatikus, vonzó ember csiszolódik a másikhoz, megismeri, felfedezi a benne rejlő, eddig még fel nem tárult belső érzelmeit, hit és hiedelem rendszerét. Aztán kialakítanak valami egyedit, közöset, ami csak őket jellemzi, egy családot alkotva. Majd jön az érzés, hogy ez a család még nem egész, hiszen még nincs gyermek, amely gyümölcse e kapcsolatnak. Ilyenkor még azt gondoljuk, hogy az első gyermek érkezése, a kettőnk csodája, és egyesülésünk megtestesülése, jövőnk kiteljesedése. Ez persze igaz, de a korábbi, a két személy egymáshoz való viszonyát alaposan átrendezi. Megváltoznak a szerepek! Eddig a legfontosabb a párunk volt, mostantól a gyermek az? Sokan most felkiáltanak, hogy persze! Ez egyértelmű!

Szerintem sok nőtársam itt hibázik, mert nem a gyermek, hanem a család a legfontosabb, a mi családunk (nem a szüleink alapította család)! Egy gyermeknek szüksége van, mind apai, mind anyai mintára, szeretetre. Az anyai szerep nagyban próbára tesz bennünket, de nem szabad megfeledkezni életünk párjáról sem, aki eddig zavartalanul élvezete szerelmünket, figyelmünket, gondoskodásunkat, mostantól pedig, osztoznia kell ezeken. Kedves hölgytársaim, ne feledkezzetek el nőiességetekről, az anya szerep mellett sem! Ha csak a gyermekre fókuszáltok, elveszthetitek a társatokat!

fro_1

Nagy feladat a hármas egység kialakítása, az életünk átrendezése, hiszen korábbi életvitelünk teljesen felborul, új szokásrendet, rendszert kell kialakítanunk. Megterhelő a figyelem, ráhangolódás a kicsire, szűkebbek a kikapcsolódási lehetőségeink, nagyobb a felelősségünk, és e-mellett, még a férfira is gondolni kell!

Tisztelt Férfiak! Az az apa, aki kiveszi a részét a gyermeknevelésből, etetésből, fürdetésből, pelenkázásból (ez a legnehezebb feladat), fellélegezhet egy kicsit párja, nagyobb eséllyel kaphat a Nő-ből.  

Egyensúlyra, nem csak a család-munka között szükséges törekednünk, hanem a férfi-apa, nő-anya szerepek között is.

Persze, ezt könnyű mondani, ha minden rendben van, képes is rá az ember, de mi van akkor, ha nem csak ez az egy dolog történt velünk? Ha nem tudunk mit kezdeni az új helyzettel, ha félünk attól, jó anyák, apák leszünk-e, ha nem tudjuk a sok tapasztalt ismerősünket leállítani a kéretlen tanácsok osztogatásáról, az anyánk, anyósunk, a család hirtelen részvételi szándékát az életünkben? Álljunk ki magunkért, és ha úgy érezzük, mondjunk nemet! Ha szükségünk van segítségre, akkor ne habozzunk kérdezni, de ezt tegyük világossá mások számára is, akkor segítsenek, amikor kérjük!

Honnan tudjuk, hogy gyermekágyi depresszióban szenvedünk? Ha kedvetlenek vagyunk, sokat sirdogálunk, lelkiismeret furdalásunk van, és nem érdekel úgy a kicsi, mint elvártuk volna magunktól, alkalmatlannak érezzük magunkat, ingerlékenyek vagyunk, és ezek a szorongó érzések, koncentrációs, alvási problémák, a szülést követő 3 hónapban jelennek meg, valamint két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk. Mindenek előtt fogadjuk el, hogy ez nem a mi hibánk, a megfelelési kényszer, és a szervezetünk hormonháztartása játszadozik velünk! Osszuk meg érzéseinket párunkkal, kérjük meg, hogy segítsen minket, és mindenképp forduljunk szakemberhez!

A pénz nem boldogít?

A pénz nem boldogít?

Az ember önbecsülését, saját értékét miben méri? Lehetünk álszentek, mondhatjuk a címben szereplő kérdésre, hogy nem igaz, de a helyzet ennél bonyolultabb, mintsem ilyen egyszerűen megválaszoljuk.

pénzMindenkinek van, a pénzhez valamilyen viszonya, amit a családjából hoz, amit gyermekkorában a szüleitől hallott. Pl. : “a sok pénz nagyképűvé tesz”, a gazdagok “sóherek”, “szarból is lehet várat építeni”, “a pénz és becsület nem járnak együtt”, “nekünk nem telik rá”, “sok kicsi sokra megy”, stb.
Ezek a mondatok beégnek, és a mi hozzáállásunkat is meghatározzák az anyagiakhoz. Akárhogy is tagadjuk, a pénz társadalmi rangot, hovatartozást, biztonságot ad. Már kisgyermekkortól próbálunk olyan tárgyakat, ruhadarabokat birtokolni, vetetni a szüleinkkel, amelyek biztosítják a minél előkelőbb helyet a csoportunkban, elismerést, irigységet keltenek. Ha nincs elég pénz, kompenzálunk egyéb értékeinkkel, tehetségünkkel, hogy kiemelkedjünk, vagy beilleszkedjünk.

Ezzel szembesülnek az átlagos körülmények közt élő fiatalok, amikor függetlenedni szeretnének. Aki azt élte meg otthon, hogy nélkülöznie kellett, nem kaphatta meg, amire vágyott, rövid távon gondolkozik, rögtön állást keres, majd szembesül azzal, hogy alacsony végzettséggel, ritka a jól fizető állás. Nem tudja fenntartani önálló életét, önbecsülése romokban hever. Viszont, ha valamiben kiemelkedő, tehetséges, megtalálja számítását, önbizalma is helyére kerül (papír ide, vagy oda).

Ha két fiatal összeköti életét, a batyujában hozza a pénzhez való viszonyát is. Kialakul a közös gazdálkodás. Megegyeznek abban, hogy ki kezeli a pénzt, feladja e korábbi önállóságát, vagy éppen magához ragadja a kassza kulcsát, vagy sikerül egy mindkettejük számára bizonyos, szabad rendelkezési jogot kialakítani. Ez a kapcsolat minőségét, az egyén alá, fölé, vagy mellé rendeltségét is meghatározza.

Addig, amíg mindkét fél tud hozzá tenni, nem is szokott probléma adódni. Haladnak a társadalmilag elvárt úton, gyűjtögetnek, vásárolnak, közös tulajdonra tesznek szert, gyermeket vállalnak, gyarapodnak.

A baj akkor kezdődik, amikor kevesebb a pénz, mint amennyi szükséges az elképzelt életvitelhez, vagy valamelyik fél, állás nélkül marad, és lecsökken a családi kassza. Az önbecsülés megsínyli a történteket. Egyrészt, bűntudat, hogy nem tud eleget tenni a családon belüli vélt, vagy valós elvárásoknak. Másrészt az értéktelenség érzése, hogy nem kell senkinek, nincs igény rá, a munkájára. Harmadrészt a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, mert a rezsit, ételt, az életet finanszírozni kell.

Aztán a pénznek, van a kapcsolati válságban is szerepe. Az egymástól eltávolodott felek, közös életük során összegyűjtött vagyona, értékei. Nem hagyja ott az ember, csak úgy, a nehezen, hosszú évek során kialakított környezetét, életét! Sajnos, emiatt, sokan maradnak kiüresedett kapcsolatban, de legalább a státuszuk megmarad, hiszen mit kezdene magával egyedül, pénz nélkül, állás nélkül? Vagy, hogy tudja, egy fizetésből megteremteni azt, ami eddig két ember munkájának eredménye volt? Beleroppannak kapcsolatok építkezésekbe, kölcsönökbe, 20-25 évre vállalt adósságokba. Ilyen élethelyzetben, külső segítség nélkül, szinte lehetetlen új életet kezdeni. Marad a régi, megalkuvásokkal teli, boldognak egyáltalán nem mondható kapcsolat.

Ilyenkor azért érdemes elgondolkodni azon, hogy nem érné-e meg a kapcsolat minőségét javítani, esetleg szakemberhez fordulni? A kiüresedett kapcsolatot feléleszteni, mert sajnos, ha eddig nem sikerült, nem valószínű, hogy egyedül meg tudjuk oldani. Ha nem lehet új alapokra helyezni, legalább kiderülnek, felszínre kerülnek az elnyomott érzések, kevésbé lesz nyomasztó a helyzet, és tudunk új utakat, lehetőségeket keresni.

Akkor most, a pénz boldogít?

Együtt, vagy külön?

Együtt, vagy külön?

Gyakran felmerül ez a kérdés fiatal párokban, amikor elkezdik közös életüket, vagy 40-50 évesen, amikor a szülők már gondoskodásra szorulnak.

Leginkább gazdasági megfontolásból döntenek a párok úgy, hogy valamelyikük szüleinél fognak lakni, így kevesebbet kell költeni a rezsire, többet lehet megtakarítani, hogy később saját lábra állhassanak, vagy el tudják látni a gyermekeiket, szüleiket egyaránt.
Együtt-boldogtalanMindannyian az eredeti családunkból hozott mintákból, szokásokból, értékekből, hibákból építkezünk, alakul ki bennünk, hogy mit szeretnénk a saját családunkban képviselni. De így van ezzel a párunk is! Egy közös életet, új családot kell létrehoznunk, mindkettőnk értékeit, hitét összecsiszolni, egybe gyúrni, fenntartani, fejleszteni, alkalmazkodni újabbnál újabb feladatokhoz, élethelyzetekhez.
Ez úgy sem kis feladat, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnunk, de úgy, hogy a befogadó családban érvényre juttassuk, amit mi szeretnénk, még nehezebbnek tűnik. Próbál megfelelni az ember, alkalmazkodni, és ha nem tudjuk érvényre juttatni az akaratunkat, egyre feszültebbé válunk és jön is a konfliktus!

Ismerek egy fiatal párt, akik az özvegy mamával éltek. A fel nem dolgozott gyászfolyamat következményeként, a mama ellenségeskedni kezdett a szomszéddal, majd a gyerekeket is bevonta panaszkodásával. A lánya és veje, meg akarta védeni a mamát, hittek neki, és mellé álltak a hadjáratában. Igen ám, de az éveken keresztül fennmaradó feszültség, gyermekek ide, vagy oda, megrontották a párkapcsolatukat. Most külön élnek, mert a lánya szerint, a mamát nem lehet magára hagyni, inkább a saját családját áldozza fel, az egyébként nem magatehetetlen, aktív édesanyjáért.

Véleményem szerint, mindenki a saját életéért felelős! A szülők támogatása addig támogatás, ameddig nem akarnak beleszólni a fiatalok életébe. Elmondani a véleményüket, saját példát elmesélni, tanácsot adni lehet, de a döntést a fiatalokra kell bízni és nem megkérdőjelezni, kritizálni azt!
Az idős szülők segítése pedig, csak addig a határig mehet, ameddig a saját családunk működését nem rombolja!
Együtt-dekülön

Szülőből, gyerekből, vagy felnőttből beszélek?

Szülőből, gyerekből, vagy felnőttből beszélek?

„-Hozod már végre azt a kosarat? -Persze drágám, már itt is vagyok! -Na, hol az a lista, amit otthon összeírtunk? -A zsebemben, mindjárt előveszem! A minap ezt a párbeszédet hallottam egy házaspár között bevásárlás közben, és elgondolkodtam, hogy mennyire működik az Eric Bern féle elmélet. Róla már írtam korábban az Emberi Játszmák című könyve kapcsán. Az ő nevéhez fűződik a tranzakcióanalízis (TA), személyiség- és szisztematikus pszichoterápiás elmélet, amely a személyiség fejlődésével és a személyes változással foglalkozik.

Ennyi a száraz anyagból, és nézzük a lényeget! Beszélgetéseink során, helyzettől függően választjuk meg, hogy kivel, hogy beszélünk. Ezt befolyásolja a személlyel való viszonyunk és maga a helyzet, amiben vagyunk. Mindennapjainkban használjuk ezeket az állapotokat. Az elmélet szerint három én állapotunk van.

Az egyik a Szülői én (SZ), amikor gondoskodók, vagy irányítók vagyunk, szüleinktől, tanárainktól gyakran hallott mondatokat használunk, társadalom által elvárt módon viselkedünk, és ezt várjuk el másoktól is. Mondatainkban sok az utasítás, tilalom, erkölcsi minősítés, szidás, dicséret, illemszabály, általános igazságok, életbölcsességek, intések, figyelmeztetések.

A pár egyik tagja, pont ezt az én állapotot mintázza: -Hozod már végre azt a kosarat? Na, hol az a lista?

A második énállapot a Felnőtt én (F). Ekkor vagyunk igazán önmagunk! Saját gondolataink, véleményünk, stílusunk mutatkozik meg, kiegyensúlyozott, nyugodt állapot. Az itt és mosttal foglalkozunk, nem a mi volt, vagy mi volna, ha..-val. Érzelmi sallangok nélkül, tényekre alapozva gondolkozunk, döntünk, beszélünk. Mint egy jó beszélgetés alkalmával egy egyenrangú partnerrel, vagy mint autóvezetés közben (persze egyedül, vagy ha nem szól bele senki). Csak magunkra számíthatunk, a mi helyzetelemzésünk, gondolataink, döntésünk, információ feldolgozó képességünk, cselekedetünk működik.

A harmadik a Gyermeki én (GY) állapot. Ekkor, a gyermekkorunkban tapasztalt, átélt érzések jönnek fel bennünk. Ez viszont elég összetett! Vagy alkalmazkodunk, mit a példában a pár második fele: – Persze drágám, már itt is vagyok! – A zsebemben, mindjárt előveszem! Ilyenkor valós, vagy vélt elvárásoknak felelünk meg. Vagy épp dacoskodunk, feszegetve a szülők (szülői énből, velünk beszélő) által megszabott határokat. A példát alapul véve így hangzana: -Miért éppen én? Ha te raktad volna el, tudnád! A másik, a Szabad Gyermeki én állapot, amikor felszabadultan működünk, játszunk, táncolunk, éneklünk, mókázunk, önfeledten szerelmeskedünk. A beszélgetés, hogy alakulhatna, ha így viselkedünk? -Hozom már, hozom, úgy szeretem tolni!

Sokszor vagyunk úgy, hogy spontán reakcióink, nem éppen a felnőtt énből jönnek, és ebből adódhatnak nézeteltérések rendesen. Normális kommunikáció, amikor mindkét fél önmagát adja, saját gondolatait közvetíti, csak két felnőtt között lehetséges úgy, hogy nem kavarnak be az érzelmek. Ha valamelyikünk más énállapotból szól a másikhoz, számítson rá, hogy az ellenkezőjét válthatja ki a saját viselkedésének. Például, ha a gyerekeinkkel sétálunk az utcán és spontán elkezdünk dudolászni, táncolni a jelenlétükben, átmehetnek szülői énbe, és ránk szólnak: -Hogy hogy viselkedsz? De ciki vagy!

 TA

Ha túlságosan alkalmazkodók vagyunk leggyakrabban párunk, főnökünk, gyermekünk felé, gyermeki énállapotban vagyunk, és ők, könnyen átmehetnek szülői énbe.

Hogy tudjuk megváltoztatni a kommunikációt? Próbáljuk megfigyelni magunkat azokban az esetekben, amikor irányítani akarunk, vagy rendre utasítunk valakit (SZ), nagyon megfelelni, vagy éppen ellenkezni szeretnénk (GY), és próbáljuk elővenni felnőtt énünket, adjuk magunkat, próbáljuk kizárni az érzelmeket és logikus érvekkel Felnőtt-Felnőtt kommunikációba terelni a beszélgetést.