KI URALJA A KÁOSZT?

KI URALJA A KÁOSZT?

Épp tegnap beszélgettem barátommal, kollégámmal a napi történésekről, ami életünkben zajlik. Persze, hogy szóba került a párkapcsolat is, hiszen az ember, társas lény, önmagát a többiekhez képest határozza meg. Ez az önmeghatározás, hosszú párkapcsolatoknál veszélyes is tud lenni (társfüggőség), azaz: „Nélküle én, senki sem vagyok! Ő tett azzá, amivé lettem!”
Ez a gondolat hibádzik, hiszen igaz, hogy együtt, sok mindent átél az ember, mindkét fél folyamatosan változik, egymáshoz csiszolódik, de az egyén, az egyén marad, mind a kapcsolatban, mind az élet többi területén.            
Arra jutottunk még beszélgetésünk során, hogy a párkapcsolatban a szeretet nem feltétlen. Nem olyan, mint az anyai szeretet, hogy bármit teszünk, mondunk, akkor is alanyi jogon jár számunkra a megbocsátás, szeretet. A házasságban, párkapcsolatban, meg kell dolgoznunk érte, adnunk kell, és kapni szeretnénk. Ha nem megy valamelyik, akkor nézeteltérések alakulnak ki.
Hozom magammal egyéni csomagjaimat az eredeti családomból, értékrendet, értelmezéseket, hagyományokat, de a párom is hozza a saját batyuját. Ez időnként összezördüléshez, mosolyszünethez vezet, pedig csak nem értjük egymás kommunikációját, elvárásainak jelentését.

Nekem például az jelenti a családdal való törődést, hogy a férjem megcsinál itthon ilyen, olyan feladatokat. Polc felfúrás, lógó konnektor visszarakás, égő kicserélés, stb. Ha ezt elmulasztja, halogatja, azt érzem, nem foglalkozik velünk. Szeretem a rendszerességet, rendezettséget. A családom persze nem annyira! Sokáig próbáltam szó nélkül elpakolni mindenki után, de belefáradtam. Majd megpróbáltam előbb szépen kéréssel, majd veszekedéssel rászorítani őket arra, hogy rendet tartsanak környezetükben, eredménytelenül, és mindenki feszült volt. Úgy döntöttem, leadok az elvárásaimból és magam is lazábban veszem a rendet, úgy csinálok, mintha nem érdekelne. Ennek általában az a hozadéka, hogy egyszer csak kibukok, és mérgesen, dühöngve mindent megcsinálok, még olyat is, amit nem akartam. Ezt látván a családom lelkiismeret furdalással küzd, de azt gondolják, hogy anya úgyis megcsinálja, így mégsem jutnak el a segítségig.

káosz

Ez kinek a problémája? Kinek kell ezzel foglalkoznia? Hát igen, nekem! Nekem kell a hozott csomagom átértékelni, reakcióimat megváltoztatni és következetesen megelőzni úgy, hogy ne legyek feszült! Miért? Mert a család többi tagjának nem az az igénye, mint nekem, őket nem frusztrálja a dolog. Bár azt látom, hogy a nagyobbik lányom, amint elköltözött itthonról, a megtanultakat (főzés, takarítás, időszervezés,stb.) alkalmazza, igényes a saját környezetére, ha hazajön, kritikusan figyeli a káoszt, de továbbra sem tesz ellene, visszaesik a régi szokásokba. Mit teszek? Elmondom őszintén (nem sértődötten, hibáztatva), hogy nekem ez rosszul esik, így nem dédelgetem haragomat, és ilyenkor még be is segítenek, saját elhatározásból. 

A párom azt szokta meg, hogy a szeretet kinyilvánítása a törődés és figyelem. Amint hazaér, ő kell legyen a központban, ha nem úgy jön ki a lépés (valami munkában vagyok, el kellett itthonról mennem, stb.), csalódás a számára. Ez az ő problémája és ezen ő dolgozik, elég jó sikerrel.

A másik fontos dolog a számára a nyugalom. Az otthon = pihenés. Ez vezet a legtöbb összeütközéshez, hiszen nekem a tevékenység az érték, a pihenés = lustaság, érdektelenség. Ezen, kinek kell dolgoznia? Mindkettőnknek! Mert mi a fontos? Hogy mindketten jól érezzük magunkat, tehát közös pihenés, közös tevékenykedés, jóvátétel, és mindenki ad is, kap is egyaránt.

Fontos megbeszélni egymással, mi bánt minket, feltárni a másik előtt, mert akkor tudunk jól együttműködni, ha ismerjük egymás érzéseit, értékeit. Megértjük, hogy miért idegesít bennünket, mindig ugyanaz a dolog és talán így, nem hibáztatjuk egymást, hanem magunkba nézünk, és mi magunk is változtatunk, nem csak a másiktól várjuk azt.

KI A HIBÁS?

KI A HIBÁS?!

Mindannyiunk alapvető vágya, hogy szeretetkapcsolatban élje az életét. Szeretni és szeretve lenni önbizalmat, biztonságot ad, vágyunk és igényünk annyira a lelkünk legmélyéről fakad, hogy gyakran, ha problémánk van, nem is vagyunk képesek szavakba önteni, mit is hiányolunk a párunk magatartásában.

Alapjában véve, azt feltételezzük, hogy a párunk őszinte és egyenes velünk, és mindig azt mondja, amit gondol. Ha kifogásol valamit a viselkedésünkben, akkor annak oka van, hiszen a kapcsolatunk alapja a kölcsönös szeretet, tisztelet, megbecsülés, az elfogadás, a kölcsönös együttműködés. Arra vágyunk, hogy a párunkkal kölcsönösen támogassuk egymást, és megértéssel viszonyuljunk egymáshoz. Egy kölcsönösségen alapuló kapcsolatban mindkét fél önálló, egész emberként lép be. Mindkét fél tisztában van önmaga értékeivel, s arra szövetkeznek, hogy ezeket az értékeket megtartva és megbecsülve kölcsönösen tovább építsék egymást. Szeretetben, kölcsönösen elismerve és emelve a társ értékeit. Az ilyen kapcsolatban egyik félnek sem kell a hatalmát ráerőltetnie a másikra.

Egy jól működő kapcsolatban is előfordul, hogy nézeteltérések vannak közöttünk, hogy bántjuk a másikat, vagy valami rosszul esett nekünk. A fáradtságtól, az egyhangúságtól vagy a nem megfelelő beidegződések miatt néha mondhatunk vagy tehetünk olyasmit, ami a másik számára bántó. Ilyenkor a másik, vagy önmagunk hibáztatása, számonkérése nem célravezető, próbáljuk meg inkább, az erőszakmentes kommunikációt alkalmazni: Tény, érzés, gondolat/vélemény, igény, kérés.

mutogatás

Például: „Amikor tegnap hazajöttél, nem adtál puszit (tény), nagyon mellőzöttnek éreztem magam (érzés). Úgy gondoltam, hogy valami bajod van velem, és büntetsz (vélemény). Szükségem van rá, hogy amikor veled vagyok, egy kicsit foglalkozz velem (igény). Szeretném, ha bármi bajod van, akkor elmondanád, és azt is, ha egy kis egyedüllétre van szükséged (kérés).” Ebben a közlésben – a harmadik pont kivételével, amely egyéni véleményt fogalmaz meg –, nincs olyan eleme, amely vita tárgyát képezheti. Egy működő kapcsolat esetén a beszélgetés megnyílik, előbb-utóbb olyan válaszokat kapunk, amelyek elismerik a valóságunkat vagy feltárják társunk valóságát: „Nem akartalak megbántani. Sajnálom.” „Én is magányosnak éreztem magam, és arra vártam, hogy te kezdeményezz.”
Amennyiben a kapcsolat nem működő, a partner erőszakos kommunikációval fog reagálni: „Nem is úgy volt. Te nem jöttél oda hozzám.” (Vita a tényeken.) „Túl érzékeny vagy!” (A partner érzéseinek megkérdőjelezése vagy minősítése.) „Nincs nagyobb problémád?” (Gúny, megalázás vagy bagatellizálás.) „Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni.” „Nem akarok erről beszélni!” (Merev elzárkózás.) Ha ilyen válaszokat kapunk a társunktól, egyszer-kétszer még érdemes próbálkozni, de ha a helyzet nem változik, előbb-utóbb szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a párkapcsolat nem működik, és egyedül semmit sem lehet tenni azért, hogy ez megváltozzon. Csak az egyik fél erőfeszítése soha nem elég ahhoz, hogy a párkapcsolat működjön.

Ha egy kapcsolatban az egyik, vagy másik fél, mind a tényeket, mind a partnere érzéseit megkérdőjelezi, igényeit, kéréseit pedig figyelmen kívül hagyja, csaknem bizonyos, hogy a kapcsolat abban a formában, ahogy korábban, nem működtethető tovább.

Külső segítségre mindenképpen szükség lehet, de nem a rokonoktól, barátoktól, mert ők elfogultak. Egy olyan független szakemberre van szükség, aki nem ismeri a feleket, és objektív tud maradni.

 

Tükör

Tükör

Az ember évszázadok óta használja a tükröt. Miért? Mire is jó?

Hogy lássuk magunkat, úgy, ahogy mások is látnak minket. Az ember kíváncsi arra, hogy mit gondolnak, mondanak róla a körülötte lévők. Szeretnénk megfelelni mindenféle elvárásoknak, és tetszeni a számunkra fontos embereknek. Napról napra tükör elé állunk, válogatunk, gondolkodunk, és eldöntjük, milyen ruhában, milyen frizurával fogjuk a körülöttünk lévőket lenyűgözni.
Vagy magunkat szeretnénk?

Fiatal koromban, nem igazán ismertem magam, nem volt sok barátom és csapódtam ezekhez, majd azokhoz várva, hogy befogadjanak. Hol ehhez hasonlítottam, hol ahhoz, hogy tetszek nekik. Persze így sem fogadtak be igazán, inkább csak megtűrtek, és ezt vissza is tükrözték, hogy érezzem, nem teljesen kerek a történet. Beletelt pár évbe, mire rájöttem, ki is vagyok ÉN igazából. Addig olyan akartam lenni, mint ők, aztán kialakult az akkori énem, és rájöttem, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni. Úgy néztem a tükörbe, hogy magamnak akartam tetszeni, magam szerettem volna megismerni, milyen a stílusom, milyen színek állnak jól, milyen frizurát szeretnék, mi tetszik nekem. És láss csodát! Amint egy önmagát elfogadó, magabiztos emberként léptem ki az ajtómon, más is annak látott! Pedig igazán nem változtam, nem fogytam le, nem lett kisebb az orrom, vékonyabb a lábam, stb. „csak” magabiztosabb lettem.

Régi ismerőseim, akik meg sem ismertek korábban, őszinte csodálkozással szólítottak meg: De jól nézel ki! Hogy vagy?

Kevesen gondolunk, arra, hogy magunknak tetsszünk, pedig ez a nyitja annak, hogy a tükörben, ne torzan lássuk magunkat, mint a vidámparkban. Törekedjünk arra, hogy saját kívánalmunk szerint cselekedjünk. Más elvárásait csak sejtjük, nem tudjuk igazán. Sokszor gondoljuk azt, hogy ezt szeretné, így szeretné, kedveskedni akarunk, de rosszul sül el.

Nézzünk gyakran tükörbe, fogadjuk be és el a látványt, változtassunk úgy, ahogy mi szeretnénk, ahogy nekünk jó! Legyünk magabiztosak, ismerjük meg önmagunkat, kövessük a változásainkat, fogadjuk el az idő múlását, figyeljük a belső hangjainkat, ösztöneinket, és érezzük jól magunkat a bőrünkben!

Persze könnyű ez mondani, ide leírni, de hogy, miként lehet kivitelezni?
Gyere el a Pszichofodrászatba és tapasztald meg!

IMG_20150324_210020

Mókuskerék

A mókuskerék laposít?!
Azaz, hogy hatnak ránk és kapcsolatainkra a mindennapok?

mokuskerek

Elcsépeltnek tűnő téma, de pont ezért fontos róla gondolkodnunk. Amikor elkezdünk valamit (új munka, hobbi, barátság, kapcsolat, stb.), tele vagyunk lelkesedéssel, motivációval, bennünk van az a bizonyos plusz izgalom. Vagy, ha elmegyünk egy kirándulásra, képzésre, új emberekkel ismerkedünk meg, és nagyon rokonszenves a társaság, igényünk lesz arra, hogy a továbbiakban is kapcsolatot tartsunk. Aztán jönnek a mindennapok, megszokjuk az új feladatokat, minden nap hasonlóan zajlik és szinte forgatókönyv szerűen telik el, majd unalmassá is válik. Az új ismerőseinkkel eleinte gyakran váltunk levelet, csetelgetünk, hívjuk őket, ők is minket, aztán ezek a kapcsolattartások is elkopnak, ritkulnak az üzenetváltások, visszaesünk a korábbi megszokott életvitelünkbe. Felkelés, reggeli, munka, otthon is munka, gyerekek, és már 10 óra, fáradtság, alvás. Mikor van időnk a másikra, kapcsolataink ápolására?

Biztos, hogy így kell ennek lennie? Kin múlik, hogy ellaposodik, kiüresedik egy kapcsolat?

Az az igazság, hogy nekünk kell energiát, újításokat, kreativitást beletenni. Sokan úgy vannak ezzel, hogy a másiktól várják a megoldást és rá mutogatnak, hogy: „Ő nem tesz semmit, nem keres, én miért tenném?!” Ha így állunk a dolgokhoz, elárulom, nem is fog semmi változni! Az sem vezet jóra, ha csak mi próbálunk tenni. Egyik tanárom szavaival élve, amikor megkérdezték tőle, hogy neki, hogy működik a párkapcsolata? „Nem működik!…………..Működtetjük!”

És igen, mindkét fél tehet arról, amivé válik a kezdetben fantasztikus kapcsolat.

Most utaztam Pestre egy fiatalemberrel, végig arról mesélt, hogy mennyire szereti a munkáját, milyen profi benne, mennyire büszke rá, és elég jól is keres vele, de a párjának ez sem elég. Megad neki mindent, ház, kocsi, stb., a lány mégsem elégedett! Állandóan telefonon zaklatja, apró- cseprő dolgokkal, pedig munka közben telefonálni életveszélyes a számára! Már azt gondolja, hogy nem tudja megmenteni a kapcsolatát, pedig ezzel a lánnyal olyan összhangban voltak, hogy kimondták a másik gondolatát, befejezték a mondataikat, egy hullámon voltak, aztán történt valami!

Csak nem a mindennapok mókuskereke sodorta el őket is egymástól?

Nem egészen! Mások az igényeik arra, hogy hogy érzik magukat szeretve. A megszokott rutin nem segíti a figyelem fenntartását, de azt megtanulni, hogy a barátunk, párunk miből érzi a törődésünket sem kis feladat. Mindannyian mások vagyunk, mások az igényeink, más a szeretetnyelvünk. Azt, hogy mi tesz minket boldoggá, mi tudjuk, ezért nagyon fontos, hogy elmondjuk. A korábban említett párnál, valószínűleg a lány elhanyagolva érzi magát, de ezt olyan módon fejezi ki a kedvesének, hogy zaklatja és fenyegeti. Sajnos ezzel az ellenkező hatást éri el! A fiatalember, azzal szeretné kifejezni a szeretetét, megbecsülését, hogy agyon dolgozza magát, és anyagiakkal próbál meg mindent megadni partnerének. Amikor fáradtan hazaér, jogosan várja azt, hogy hagyják, hogy kipihenje magát, kényeztessék! Mindkét félnek a saját szempontjából igaza van! Akkor mi a bibi? A kommunikáció! Ha elmondanák egymásnak, hogy miből érzik a másik törődését, figyelmét, hibáztatás nélkül, talán sikerülne újra egymásra lelniük!

SZENVEDÉLY, SZENVEDÉS!?

SZENVEDÉLY, SZENVEDÉS!?

Mi iránt érzünk szenvedélyt? Lehet az személy, vagy, valamilyen tevékenység, ami számunkra örömet okoz, ami fontos nekünk. Ez a kulcs, az öröm, valamilyen megfoghatatlan jóérzés elérése. Mit vagyunk képesek ezért megtenni!? Hihetetlen energiákat mozgatunk meg, szenvedéllyel vetjük bele magunkat, jelentős időt szánunk arra, hogy elérjük a kitűzött célt!

Csak nem mindegy, hogy akarjuk, vagy szeretnénk!

szenvedély

A harmonikus szenvedély esetén, kényszer nélkül, szabad akaratból, választható, hogy elköteleződünk-e egy személy, vagy tevékenység mellett. Szeretnénk, hogy örömet okozzon számunkra! Növeli az aktivitásunkat anélkül, hogy veszélyt jelentene számunkra. Harmóniát, menekülést nyújt, kikapcsolódást a mindennapok taposómalmából, feltöltődést ad. Ilyen a viszonzott szerelem, a jó párkapcsolat, az irodalom, képzőművészet, zene, sport, túrázás, stb.
Érdekes vegyi folyamatok indulnak el a szervezetünkben, ezen tevékenységek következtében, hiszen akkor érzünk örömet, ha jutalmat kapunk érte! A testünk jutalmat ad, és örömhormonok termelődnek, elégedettnek, boldognak érezzük magunkat.  

A megszállott szenvedély azonban, akarattá válik, és az akarat erőszakossá is tehet bennünket. Leküzdhetetlen vágy hajt, nincs választás, meg kell tenni! Ha a célt nem éri el az ember, és ez, az önértékelésünket is csorbítja, betegséggé válhat és szenvedéssé. Problémák, összeütközések munkahelyen és a családban, kapcsolatokban, testi tünetek is megjelenhetnek, itt már függőségről is beszélhetünk. Mi is a függőség? Minden olyan dolog, amit nem mi irányítunk, hanem erős vágyat, késztetést érzünk a megszerzésére, használatára, szükséges megtennünk, az függőség. A kávé, a dohányzás, az alkohol és a drogok, szervezetünkre gyakorolt vegyi hatásai révén eleinte megadják számunkra az áhított boldogságot, de később növelni kell a mennyiséget, hogy a kívánt hatást elérjük, majd már az is elmarad, csak az erős hiány pótlása gyötör bennünket! Hasonló folyamatokat indít el, minden, amit túlzásba viszünk. A viszonzatlan szerelem, a szex és társfüggőség, a takarítási mánia, a munkaalkoholizmus, a játék, stb. Felőröl, leszív, szenvedéssé válnak a mindennapok is.

Tehát, mi magunk lehetünk, önmagunk jutalmazói, és büntetői is!
Spinoza szerint, az elfogadható gondolatok az értelemből származnak, míg az elfogadhatatlanok a túlzott szenvedélyből! Igaza van szerintetek?

Tyúkszem

Tyúkszem

Korábbi cikkemben írtam a játszmákról. Ezek olyan sokszor, szinte azonos módon lefolyó helyzetek,  interakciók, amelyek forgatókönyvét előre tudjuk, sőt, mi magunk írjuk és játsszuk a kiszemelttel. Mindannyiunknak meg vannak a „heppjei”, és ha nem úgy történik valami, ahogy mi szeretnék, megnyom bennünk egy láthatatlan gombot, amely aktivál bennünket. Legyen ez, egy le nem zárt wc-deszka, vagy egy szó, egy mozdulat, egy hangsúly. Csak azt nem tudjuk, hogy a másik fél, miért követi el újra és újra ezeket a bosszantó dolgokat, de élből feltételezzük, hogy szándékosan. Persze, ez nem ilyen egyszerű! Alapvetően nem céljuk az embereknek, főleg nem a társunknak, a mi idegesítésünk.  A cél mindannyiunknál egy, hogy jól érezzük magunkat, szeretve és tisztelve legyünk!

Kisgyermekkorunktól alakítjuk ki tudat alatt elveinket, amelyek meghatároznak minket. Ezeket az elveket igyekszünk betartani, majd mással is elfogadtatni, betartatni. Viszont, mások is így vannak ezzel! Vagyis szándék nélkül is alaposan rá tudunk lépni mások tyúkszemére. Ne feltételezzük rögtön, hogy bántani akarnak, lehet, hogy csak a saját elveik mentén cselekednek, és nem gondolnak arra, hogy ezt más, rossz néven veszi.

A viselkedésünk befolyással van a körülöttünk élőkre, szeretteinkre, barátainkra, munkatársainkra. Valahogy érezzük, hogy milyen hatást érünk el, aktuális tetteinkkel. Ha például, amikor hazaérünk, és nem rögtön a családtagjainkkal törődünk, hanem elvonulunk kicsit, pedig tudjuk, hogy alig vártak bennünket, hogy elmondhassák mi történt velük aznap, de egy kis magányra van szükségünk, és tudjuk azt is, hogy ezzel megsértjük őket, mégis megtesszük.  Hogy ezekből viták és sértődések alakulnak -e ki, az nagyban függ attól, hogy mi módon kommunikáljuk. Ha őszintén elmondjuk, hogy szükségünk van ezekre a dolgokra és aztán 100%-ban odatesszük magunkat, el fogják nekünk nézni, és mindenki jobban jár. Jobban járunk mi, azzal, hogy ráhangolódunk a váltásra, és nem engedünk, a bennünk feszülő elvárásnak, és jobban járnak a minket körülvevők, mert nem leszünk idegesek. Ha muszályból vetjük bele magunkat a családi életbe, fáradtan, feszülten, ingerülten fogjuk “letolni” a társunkat, gyerekeinket, hogy már megint nem azt csinálták, meg nem úgy, ahogy mi szerettük volna. E- helyett, ha pihizünk egy kicsit, kiegyensúlyozottabban tudjuk folytatni a napot, közösen.

Abban az esteben viszont, ha nem megyünk haza, csak későn, ha elhúzzuk a pihenőt, kivonjuk magunkat a családból. Ha a Tv előtt, távirányítóval a kezünkben bámulunk elalvásig, és ezt rendszeresen tesszük, számíthatunk arra, hogy elégedetlenséget fog kiváltani, elszigetelődéshez, eltávolodáshoz, elhanyagolás érzéshez, és játszmákhoz vezet. Hosszabb párkapcsolatokban, már alaposan ki tudjuk ismerni a társunk gyengéit, tudunk rálépni a tyúkszemére, és ha megromlik a kapcsolat, sokan előszeretettel használják fel ezt a tudást, és generálnak veszekedéseket, hogy bebizonyítsák maguknak és másoknak, hogy “milyen” a másik, vagy éppen, azt tesztelik, hogy mennyire szereti őket a társuk, mit tud elviselni, meddig lehet nála elmenni.

tyúkszem2

Tehát, a mi saját viselkedésünk is okozhat vitát, lehetünk játszma indítók. Onnan vesszük észre, hogy játszmázunk (azon kívül, hogy előre tudjuk, ki mit fog mondani, tenni), hogy általánosságokat vágunk a másik fejéhez, és már nem is arról beszélünk, ami a konkrétan történt. Pl.: Mindig ezt csinálod…., Soha nem vagy képes…., Az emberek azt fogják gondolni…., Miért mindig nekem kell…….

A játszma veszélyes, mert nem enged fejlődni, sőt visszavet bennünket, idővel belefáradunk! Ha sokáig feszítjük a húrt, elpattan! A játszmák bontása, nagyon nehéz, hosszadalmas folyamat, de megéri. Már az is nagy dolog, ha észrevesszük fokozott érzelmi állapotban, hogy éppen játszmázunk. Ha felismerjük, akkor azzal tudunk változtatni, ha mi magunk másképp viselkedünk, beszélünk, mert akkor változik a forgatókönyv, és a társunknak is változtatnia kell. Ezt viszont nehéz kivitelezni, mert a szokásokat megváltoztatni, nem egyszerű. De, ha sikerül, már jöhet a közös, konszenzusos, megegyezéses vitarendezés, amelyben nincs vesztes fél, közösen alakítunk ki új megoldásokat úgy, hogy nem kell feladnia senkinek, semmit.

 

 

Magad uram, ha szolgád nincs!

Magad uram, ha szolgád nincs!

A Magyar ember, érdekesen van összerakva. Csak nézzünk meg egy pár közmondást! Magad uram, ha szolgád nincs; Ha kalács nincs, a kenyér is jó; Szegény ember vízzel főz; Azzal főzünk, amink van; Ha nincs ló, jó a szamár is; Szomjas ökörnek a zavaros víz is jó; Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér; Nincsen kanál, zörrenés nélkül; Ne szólj szám, nem fáj fejem.

szamár

Azt tanuljuk a szüleinktől, a szokások azt diktálják, hogy az a „normális”, hogy ha valami problémánk van, azt mi magunknak kell megoldani, és fogadjuk el azokat a lapokat, amelyeket nekünk osztottak. Abban a helyzetben, amiben vagyunk, az mindennapos, mással is megesik, ezért bírnunk kell. Tűrünk, mert valami miatt sosem alkalmas, hogy szóljunk, kiálljunk magunkért, nyelünk, gyűjtögetjük a mérgünket, az elégedetlenségeinket.
Igaz ez a családon belül, a munkahelyi kapcsolatokban, a mindennapokban is. Sőt, ha valaki fel meri vállalni, hogy megszólal, kiáll magáért, csodálkozva, néha ítélkezve nézzük. Ha szakemberhez fordul, rögtön megbélyegezzük (pszichológushoz jár: ez bolond). Van, aki a barátaival sem osztja meg személyes dilemmáit, nem hogy egy külsős, ismeretlen embertől kérjen segítséget.
Ha elmondanánk másnak, mivel küzdünk, kiadnánk magunkat, gyengének, inkompetensnek gondolnának mások. Tehát, ciki segítséget kérni, és leginkább az foglalkoztat bennünket, hogy mit szólnak hozzá mások!

Sajnos olyan mértékben megváltozott a társadalom, a mindennapi életünk, hogy egyre kevésbé bírjuk magunk kezelni a dolgainkat. Csak gondoljunk bele, hogy a negyvenes korosztály, úgy kezdte az életét, hogy nem volt mobiltelefon, két csatorna volt a televízióban, számítógépről még álmodni sem mertünk, csapatokba verődve játszottunk az udvaron. Azóta megjelent a munkanélküliség, szinte lehetetlen háztartásbelinek lenni, mert kell a két fizetés egy családban. A szüleinknek biztos volt, hogy lesz munkahelyük, ha igényelnek autójuk, lakásuk, ha akarták, hétvégi telkük, minden nyáron elmehettünk nyaralni a SZOT üdülők valamelyikébe. Ebben nőttünk föl, ezt tanultuk a szüleinktől, de minden érvénytelenné vált, megváltozott, és ezt a tanultakkal nem tudjuk kezelni!
Új, eddig ismeretlen stratégiákat kell kialakítanunk.

Átrendeződtek a szerepek, már sokszor előfordul, hogy nem a férfi a vezető beosztású, vagy a jobban kereső egy családban.  Nincs „nyugdíjas állás”, félve kapaszkodunk abba, amit sikerült megszereznünk. Nehogy érvényesíteni kezdjük már a jogainkat, amikor a létünk a tét! Ha nem alkalmazkodunk, tanulunk folyamatosan, azon vesszük észre magunkat, hogy tehetetlenül sodródunk az árral.

És mit adunk át a gyermekeinknek? Az általunk tanultakat, nem tudják minden esetben hasznosítani! Az értékeink átadásával, lehet, hogy visszavetjük őket az önérvényesítésben. Kritikusan figyeljük mennyire önzők, törekvők és nem kímélnek másokat, a személyes érdekeiket nézik! Saját megküzdési stratégiát kell kialakítaniuk, miközben küzdenek velünk, másokkal, magukkal. Sokuk céltalan, motiválatlan, jövőkép nélküli, mi meg tehetetlenek vagyunk, segíteni nem tudjuk, ezért szidjuk őket.

Ideje nekünk is szemléletet, nézőpontot váltani, kiállni magunkért!

Azt gondolom, hogy a mai világban nem kerülhetjük el, hogy bizonyos problémáink megoldásához szakember segítségét kérjük. Már nem csodálkozom az amerikai embereken, hogy gyónni járnak, konzultálnak a lelki vezetőjükkel, pszichológusukkal, coach-ukkal.

Ne szégyelljük, tegyük mi is ezt!

 

 

 

 

Érzelmek sodrában

Sokszor érezzük úgy, hogy befolyásolni tudjuk érzelmeinket, egy adott szituációban. Várjuk, készülünk arra, hogy most máshogy fogjuk csinálni, aztán legtöbbször mégsem tudunk uralkodni magunkon és elsodornak az események!

Mindannyiunknak vannak olyan helyzetei, amit fejben is, előre, le tudunk játszani, tudjuk, hogy fog lezajlani. Legtöbbször szülő-gyermek, munkahelyi és párkapcsolatokban leljük fel.
Én, a 20 -as éveimben, anyukámmal „játszottam”. Amikor a megbeszélt időn túl értem haza, mindig ugyanazokkal a szavakkal, gesztusokkal, hanghordozással vitáztunk egymással. Előre tudtam mit fog mondani, azt is tudtam, én hogy reagálok erre, és később kiderült, ő is így volt vele. De ennek ellenére, minden alkalommal eljátszottuk és érzelmileg jól padlóra küldtük egymást.
Eric Berne ezeket, Emberi játszmáknak nevezi, és egy könnyen érthető, de mégis tudományos igényű könyvet írt, ezzel a címmel. Az érdeklődőknek merem ajánlani!

Szóval, elragadnak az érzelmek!!! Mi is az érzelem? A környezeti hatásokra adott spontán, zsigeri, ösztönös, tudat alatt létrejött, lelkifolyamatokat elindító válaszreakció. Tehát, miközben tudatosan szeretnénk uralni érzelmeinket, valójában hormonok szabadulnak el, amelyek befolyásolják a szervezetünket. Például félelem, düh, szégyen, tehetetlenség, stb. stresszhormonokat szabadít el, míg az öröm és a pozitív érzések oxitocint és endorfint termelnek a szervezetben. De mindkét esetben, melegség érzés, pirulás, szapora szívverés, gyomorszorulás lép fel, élettani hatásokkal jár. Központi szerve a szív!

szívszorító

Ha azonosítani tudjuk, mely érzés ragadott el, könnyebb kezelnünk. Ha bennrekednek, ki nem mondottá, feldolgozatlanná válnak érzelmeink, betegséghez vezethet. Mondjuk ki, ha valami bánt, de úgy, hogy mást, ne bántsunk meg vele! Nekem, nagyon jól bevált módszerem, a spontán írás. Írjuk ki magunkból a feszültséget okozó érzéseket (akkor, amikor egyedül vagyunk), azt, ami eszünkbe jut, jegyezzük le egy papírlapra, nem kell, hogy értelmes, vagy összefüggő legyen, csaponghatunk, mint a gondolataink, majd a csap fölött, vagy a szalonnasütőben, égessük el! Engedjük el! Gyászoljuk meg, dolgozzuk fel! Akár, meg is sirathatjuk!

Nagyon fontos, hogy a negatív érzelmek mellett, éljünk meg pozitívakat is? Keressünk időt, arra, hogy magunkkal foglalkozzunk! Keressük meg, azokat a tevékenységeket, amelyek örömet okoznak számunkra. Zenehallgatás, tánc, írás, rajzolás, kiállítások, meditáció, sport, kertészkedés, kutyasétáltatás, bármi, amit szeretünk és örömet okoz számunkra!

Vita, Nézeteltérés, Veszekedés

Veszekedés

Az ideálisnak, vagy tökéletesnek mondható párkapcsolatban is vannak viták,  nézeteltérések, netán veszekedések. Hogy melyik az előbb felsorolt háromból, az a probléma nagyságától, és a felek vérmérsékletétől függ.

veszekedés2

Ki szokta kezdeni?  Általában a nők.  Miért?  Mert úgy érzékelik, hogy valami nincs rendben, hiány keletkezett. A nők hagyományaink szerint a családi tűzhely őrzői, ha kezd kialudni a láng, szólnak. Ki így, ki úgy. Sokszor az a gond, hogy a férfi nem tartja vészesnek a dolgot, és nem érti, miért kongatják a vészharangot. A férfinak hagyományaink szerint, az a feladata, hogy biztosítsa a család működésének feltételeit. Ezek a feladatok, az évezredek során sokat változtak, de ösztöneink változatlanok maradtak. Szerepeinket, elveinket a szüleink, a körülöttünk élők mintái, a vélt és valós elvárások alapján fogalmazzuk át, szabjuk magunkra, ezért lehet személyenként, és nemenként olyan különböző. Hiába élünk egymás mellett több éve,  akkor is lesznek olyan szavak, hangsúlyok, szituációk, amelyeket az egyik fél máshogy értelmez, mint a másik,  megnyom bennünk egy gombot, és akkor jön a lila köd, és az ösztöneink, érzelmeink elragadnak minket. És nem értjük, hogy a másik, miért nem ért bennünket!

A vészharangok kongatása fontos! Legalábbis annak a félnek, aki kongatja. A „te problémád, nem az enyém!” – hangzik el sokszor, anélkül, hogy megpróbálnánk megérteni a másikat. Ilyenkor érdemes meghallgatni egymást, mert teljesen más látásmódot ismerhetünk meg, mint a miénk, és a másik problémája, bennünket is érint.

Egy jó párkapcsolatban az ének háttérbe szorulnak és kialakul a mi! Közös élmények, feladatok, célok. Ha ez felborul, akkor jön az ének csatája és a csatának van győztese és vesztese. Ha az egyik fél úgy érzi, hogy sokszor veszít, alkuszik meg, kellemetlenül érzi magát, és valamilyen módon jelzi a párjának. Ha a másik nem érti a problémánkat és támadásnak, számonkérésnek értelmezi a helyzetet, rendszerint visszatámad, vagy elzárkózik, mert fölösleges hisztinek tartja az egészet. A párja pedig ott marad a saját gondolataiban, érzéseiben, amelyek még mélyebbre viszik érzelmileg, sőt a korábbi vesztes csaták sérelmei is hozzáadódnak az aktuálishoz. Hová juthatunk el egy jelzéstől!?

Úgy vélem, hogy egy párkapcsolat nem működik, hanem működtetjük.  Rajtunk, mindkettőnkön áll, hogy milyen lesz. A másik problémája a miénk is,  és csak közösen tudjuk megoldani! Ha csak a másiktól várjuk el a változást, nem fog bekövetkezni. Nekünk kell annak lenni, aki az első lépést megteszi, méghozzá azzal, hogy megpróbáljuk megérteni a párunkat, meghallgatni, és mellé állni.  Mostanában több elvált férfi barátommal beszélgettünk és mindegyikük pontosan tudja mit rontott el, mit kellett volna másképp tennie, de valahogy nem tudta meglépni akkor, de az új kapcsolataikban már kamatoztatják a korábbi tapasztalatokat.

Uraim!  Ha fontos Önöknek a jelenlegi párjuk, tegyék meg most a lépéseket, hallgassák meg, és próbálják meg megérteni kedvesüket, ne „csak hisztinek” tartsák! Csak nyerhetnek vele!

Hölgyeim! Ha elégedetlenek helyzetükkel, próbálják meg akkor elmondani a párjuknak, amikor már érzelmileg lecsillapodtak, mert hibáztatva a másik felet, csak védekezést váltunk ki, nem pedig a hőn áhított változást!

Dacból, büszkeségből, ne hozzunk végleges döntéseket! Gondoljuk át, mit szeretnénk elérni. Próbáljuk meg a másik felet is megérteni, egy kicsit kívülről nézni a helyzetet, nem beleengedve magunkat az önsajnálatba, és a másik hibáztatásába!

 

 

Hogy választunk párt magunknak?

Feltettük már magunknak ezt a kérdést? Belegondolva a dologba, általában tudat alatt döntünk arról, hogy valaki szimpatikus-e nekünk, vonz-e bennünket. Milyen dolgok húzódnak meg mégis a háttérben? Mi játszódik le bennünk, amikor a 7 másodperc alatt döntést hozunk: Ez az ember érdekel engem! Vagy: Hú, nagyívben el kell kerülnöm!

Először is van egy környezeti hatásunk, hogy a családunkban milyen értékrendet sajátítottunk el, majd későbbi életünk során, milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk össze különböző típusú emberekről. Olyan valakit keresünk, aki hasonlít az ellenkező nemű szülőnkre, és a szüleink idilli kapcsolatát vágyjuk. Vagy éppen, teljesen az ellentéte, és be akarjuk vonzani azt, ami hiányzott gyermekkorunkban.

Aztán, van a biokémia, amikor nem tudjuk megmagyarázni mi az, ami vonz bennünket a másik félben (a teste illata, vagy az „átverő” parfümje).
De egy párkapcsolat, szerelmi kapcsolat túl fontos ahhoz, hogy a véletlenre bízzuk, hogy kit tartunk érdemesnek arra, hogy bizalmunkba fogadjuk.

Sokan úgy gondolkoznak, hogy sokféle emberrel megpróbálkoznak, „kipróbálják”, aztán majd meglátjuk, melyik jön be.

Van, aki olyan párt keres, aki illik hozzá, bár nem feltétlenül töprengett el azon, hogy ki lenne az, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie az illetőnek, aki az „Igazi” lenne számára.

Aztán rájön az ember hónapok, évek elteltével, hogy elköteleződött egy olyan ember mellett, aki nem teljesen olyan, amilyennek képzelte, és fájdalmas szakítás nélkül nem lehet véget vetni a dolognak.  Egymás mellett maradnak, mert mindketten tudják, hogy nem az igazi, de „elvannak,”és nem tudják igazán, hogy milyen is, ki is lenne az igazi, meg persze mit szólnának mások, és a legfontosabb, a gyerekek miatt nem.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy eddig mi alapján választottunk. Vagy akit választottunk, az mostmár, miért nem felel meg számunkra? Kiben van a hiba? Van-e hiba egyáltalán, vagy csak hibáztatás van? Ki változott meg? Vagy miért akarja, hogy megváltozzunk?

Ha ezeket a dolgokat feltárjuk magunkban, segítheti a sikeres párválasztásunkat, a meglévő kapcsolatunk javítását, vagy az újrakezdésünket.Kérdés