Vita, Nézeteltérés, Veszekedés

Veszekedés

Az ideálisnak, vagy tökéletesnek mondható párkapcsolatban is vannak viták,  nézeteltérések, netán veszekedések. Hogy melyik az előbb felsorolt háromból, az a probléma nagyságától, és a felek vérmérsékletétől függ.

veszekedés2

Ki szokta kezdeni?  Általában a nők.  Miért?  Mert úgy érzékelik, hogy valami nincs rendben, hiány keletkezett. A nők hagyományaink szerint a családi tűzhely őrzői, ha kezd kialudni a láng, szólnak. Ki így, ki úgy. Sokszor az a gond, hogy a férfi nem tartja vészesnek a dolgot, és nem érti, miért kongatják a vészharangot. A férfinak hagyományaink szerint, az a feladata, hogy biztosítsa a család működésének feltételeit. Ezek a feladatok, az évezredek során sokat változtak, de ösztöneink változatlanok maradtak. Szerepeinket, elveinket a szüleink, a körülöttünk élők mintái, a vélt és valós elvárások alapján fogalmazzuk át, szabjuk magunkra, ezért lehet személyenként, és nemenként olyan különböző. Hiába élünk egymás mellett több éve,  akkor is lesznek olyan szavak, hangsúlyok, szituációk, amelyeket az egyik fél máshogy értelmez, mint a másik,  megnyom bennünk egy gombot, és akkor jön a lila köd, és az ösztöneink, érzelmeink elragadnak minket. És nem értjük, hogy a másik, miért nem ért bennünket!

A vészharangok kongatása fontos! Legalábbis annak a félnek, aki kongatja. A „te problémád, nem az enyém!” – hangzik el sokszor, anélkül, hogy megpróbálnánk megérteni a másikat. Ilyenkor érdemes meghallgatni egymást, mert teljesen más látásmódot ismerhetünk meg, mint a miénk, és a másik problémája, bennünket is érint.

Egy jó párkapcsolatban az ének háttérbe szorulnak és kialakul a mi! Közös élmények, feladatok, célok. Ha ez felborul, akkor jön az ének csatája és a csatának van győztese és vesztese. Ha az egyik fél úgy érzi, hogy sokszor veszít, alkuszik meg, kellemetlenül érzi magát, és valamilyen módon jelzi a párjának. Ha a másik nem érti a problémánkat és támadásnak, számonkérésnek értelmezi a helyzetet, rendszerint visszatámad, vagy elzárkózik, mert fölösleges hisztinek tartja az egészet. A párja pedig ott marad a saját gondolataiban, érzéseiben, amelyek még mélyebbre viszik érzelmileg, sőt a korábbi vesztes csaták sérelmei is hozzáadódnak az aktuálishoz. Hová juthatunk el egy jelzéstől!?

Úgy vélem, hogy egy párkapcsolat nem működik, hanem működtetjük.  Rajtunk, mindkettőnkön áll, hogy milyen lesz. A másik problémája a miénk is,  és csak közösen tudjuk megoldani! Ha csak a másiktól várjuk el a változást, nem fog bekövetkezni. Nekünk kell annak lenni, aki az első lépést megteszi, méghozzá azzal, hogy megpróbáljuk megérteni a párunkat, meghallgatni, és mellé állni.  Mostanában több elvált férfi barátommal beszélgettünk és mindegyikük pontosan tudja mit rontott el, mit kellett volna másképp tennie, de valahogy nem tudta meglépni akkor, de az új kapcsolataikban már kamatoztatják a korábbi tapasztalatokat.

Uraim!  Ha fontos Önöknek a jelenlegi párjuk, tegyék meg most a lépéseket, hallgassák meg, és próbálják meg megérteni kedvesüket, ne „csak hisztinek” tartsák! Csak nyerhetnek vele!

Hölgyeim! Ha elégedetlenek helyzetükkel, próbálják meg akkor elmondani a párjuknak, amikor már érzelmileg lecsillapodtak, mert hibáztatva a másik felet, csak védekezést váltunk ki, nem pedig a hőn áhított változást!

Dacból, büszkeségből, ne hozzunk végleges döntéseket! Gondoljuk át, mit szeretnénk elérni. Próbáljuk meg a másik felet is megérteni, egy kicsit kívülről nézni a helyzetet, nem beleengedve magunkat az önsajnálatba, és a másik hibáztatásába!

43db Segítő kérdés és ajánlás párkapcsolati problémák megoldásához.https://onmagamert.hu/kiadvanyok

 

A kocka el van vetve!

Amikor már elviselhetetlen a helyzet, amiben megragadtunk érzelmileg, amikor úgy érezzük nem mehet így tovább,  mit teszünk általában?

Tehetetlenül magunkba fordulunk, sajnáljuk magunkat, siratjuk szerencsétlenségünket? Kitörünk és ordítva próbáljuk megértetni magunkat? Törünk, zúzunk?
Elmegyünk, elmenekülünk a helyszínről? Mindegy is mit szoktunk csinálni ilyenkor, tehetetlennek érezzük magunkat!

A kocka el van vetve, nem mehet így tovább! Vagy mindig így szokott zajlani? Mikor lecsendesedünk, rájövünk, hogy ez ismétlődő helyzet. Hogy is kezdődött? Mit mondtak nekem? Mit válaszoltam? Déja vu! Ezt már átéltem!

Próbáltunk már segítséget kérni? A legjobb barátunktól? Szüleinktől? Egy számunkra hiteles személytől?  No és szakembertől?

Már nem ciki ebben a világban, hiszen annyi mindenhez kell alkalmazkodnunk! Annyi hirtelen jött helyzetben kell megfelelnünk, amit nem tanulhattunk meg a szüleinktől. Nekünk, magunknak kell kialakítanunk új, ismeretlen helyzetekre a saját stratégiánkat. Ez mehet simán, de okozhat bizonytalanságot is! Biztos, hogy jól fogom csinálni?

Ha ilyen, vagy ehhez hasonló kérdéseid vannak, fordulj hozzám bizalommal!

"a kocka el van vetve"

“a kocka el van vetve”

43db Segítő kérdés és ajánlás párkapcsolati problémák megoldásához.https://onmagamert.hu/kiadvanyok

Krízis, ha jön a gyerek?

Krízis a gyermek születése?

Fiatalok, szerelmesek, összeköltöznek, és elkezdik a közös életüket. Két, szerelmes, egymásnak még ismeretlen, de nagyon szimpatikus, vonzó ember csiszolódik a másikhoz, megismeri, felfedezi a benne rejlő, eddig még fel nem tárult belső érzelmeit, hit és hiedelem rendszerét. Aztán kialakítanak valami egyedit, közöset, ami csak őket jellemzi, egy családot alkotva. Majd jön az érzés, hogy ez a család még nem egész, hiszen még nincs gyermek, amely gyümölcse e kapcsolatnak. Ilyenkor még azt gondoljuk, hogy az első gyermek érkezése, a kettőnk csodája, és egyesülésünk megtestesülése, jövőnk kiteljesedése. Ez persze igaz, de a korábbi, a két személy egymáshoz való viszonyát alaposan átrendezi. Megváltoznak a szerepek! Eddig a legfontosabb a párunk volt, mostantól a gyermek az? Sokan most felkiáltanak, hogy persze! Ez egyértelmű!

Szerintem sok nőtársam itt hibázik, mert nem a gyermek, hanem a család a legfontosabb, a mi családunk (nem a szüleink alapította család)! Egy gyermeknek szüksége van, mind apai, mind anyai mintára, szeretetre. Az anyai szerep nagyban próbára tesz bennünket, de nem szabad megfeledkezni életünk párjáról sem, aki eddig zavartalanul élvezete szerelmünket, figyelmünket, gondoskodásunkat, mostantól pedig, osztoznia kell ezeken. Kedves hölgytársaim, ne feledkezzetek el nőiességetekről, az anya szerep mellett sem! Ha csak a gyermekre fókuszáltok, elveszthetitek a társatokat!

fro_1

Nagy feladat a hármas egység kialakítása, az életünk átrendezése, hiszen korábbi életvitelünk teljesen felborul, új szokásrendet, rendszert kell kialakítanunk. Megterhelő a figyelem, ráhangolódás a kicsire, szűkebbek a kikapcsolódási lehetőségeink, nagyobb a felelősségünk, és e-mellett, még a férfira is gondolni kell!

Tisztelt Férfiak! Az az apa, aki kiveszi a részét a gyermeknevelésből, etetésből, fürdetésből, pelenkázásból (ez a legnehezebb feladat), fellélegezhet egy kicsit párja, nagyobb eséllyel kaphat a Nő-ből.  

Egyensúlyra, nem csak a család-munka között szükséges törekednünk, hanem a férfi-apa, nő-anya szerepek között is.

Persze, ezt könnyű mondani, ha minden rendben van, képes is rá az ember, de mi van akkor, ha nem csak ez az egy dolog történt velünk? Ha nem tudunk mit kezdeni az új helyzettel, ha félünk attól, jó anyák, apák leszünk-e, ha nem tudjuk a sok tapasztalt ismerősünket leállítani a kéretlen tanácsok osztogatásáról, az anyánk, anyósunk, a család hirtelen részvételi szándékát az életünkben? Álljunk ki magunkért, és ha úgy érezzük, mondjunk nemet! Ha szükségünk van segítségre, akkor ne habozzunk kérdezni, de ezt tegyük világossá mások számára is, akkor segítsenek, amikor kérjük!

Honnan tudjuk, hogy gyermekágyi depresszióban szenvedünk? Ha kedvetlenek vagyunk, sokat sirdogálunk, lelkiismeret furdalásunk van, és nem érdekel úgy a kicsi, mint elvártuk volna magunktól, alkalmatlannak érezzük magunkat, ingerlékenyek vagyunk, és ezek a szorongó érzések, koncentrációs, alvási problémák, a szülést követő 3 hónapban jelennek meg, valamint két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk. Mindenek előtt fogadjuk el, hogy ez nem a mi hibánk, a megfelelési kényszer, és a szervezetünk hormonháztartása játszadozik velünk! Osszuk meg érzéseinket párunkkal, kérjük meg, hogy segítsen minket, és mindenképp forduljunk szakemberhez!

43db Segítő kérdés és ajánlás párkapcsolati problémák megoldásához.https://onmagamert.hu/kiadvanyok

KI A HIBÁS?

KI A HIBÁS?!

Mindannyiunk alapvető vágya, hogy szeretetkapcsolatban élje az életét. Szeretni és szeretve lenni önbizalmat, biztonságot ad, vágyunk és igényünk annyira a lelkünk legmélyéről fakad, hogy gyakran, ha problémánk van, nem is vagyunk képesek szavakba önteni, mit is hiányolunk a párunk magatartásában.

Alapjában véve, azt feltételezzük, hogy a párunk őszinte és egyenes velünk, és mindig azt mondja, amit gondol. Ha kifogásol valamit a viselkedésünkben, akkor annak oka van, hiszen a kapcsolatunk alapja a kölcsönös szeretet, tisztelet, megbecsülés, az elfogadás, a kölcsönös együttműködés. Arra vágyunk, hogy a párunkkal kölcsönösen támogassuk egymást, és megértéssel viszonyuljunk egymáshoz. Egy kölcsönösségen alapuló kapcsolatban mindkét fél önálló, egész emberként lép be. Mindkét fél tisztában van önmaga értékeivel, s arra szövetkeznek, hogy ezeket az értékeket megtartva és megbecsülve kölcsönösen tovább építsék egymást. Szeretetben, kölcsönösen elismerve és emelve a társ értékeit. Az ilyen kapcsolatban egyik félnek sem kell a hatalmát ráerőltetnie a másikra.

Egy jól működő kapcsolatban is előfordul, hogy nézeteltérések vannak közöttünk, hogy bántjuk a másikat, vagy valami rosszul esett nekünk. A fáradtságtól, az egyhangúságtól vagy a nem megfelelő beidegződések miatt néha mondhatunk vagy tehetünk olyasmit, ami a másik számára bántó. Ilyenkor a másik, vagy önmagunk hibáztatása, számonkérése nem célravezető, próbáljuk meg inkább, az erőszakmentes kommunikációt alkalmazni: Tény, érzés, gondolat/vélemény, igény, kérés.

mutogatás

Például: „Amikor tegnap hazajöttél, nem adtál puszit (tény), nagyon mellőzöttnek éreztem magam (érzés). Úgy gondoltam, hogy valami bajod van velem, és büntetsz (vélemény). Szükségem van rá, hogy amikor veled vagyok, egy kicsit foglalkozz velem (igény). Szeretném, ha bármi bajod van, akkor elmondanád, és azt is, ha egy kis egyedüllétre van szükséged (kérés).” Ebben a közlésben – a harmadik pont kivételével, amely egyéni véleményt fogalmaz meg –, nincs olyan eleme, amely vita tárgyát képezheti. Egy működő kapcsolat esetén a beszélgetés megnyílik, előbb-utóbb olyan válaszokat kapunk, amelyek elismerik a valóságunkat vagy feltárják társunk valóságát: „Nem akartalak megbántani. Sajnálom.” „Én is magányosnak éreztem magam, és arra vártam, hogy te kezdeményezz.”
Amennyiben a kapcsolat nem működő, a partner erőszakos kommunikációval fog reagálni: „Nem is úgy volt. Te nem jöttél oda hozzám.” (Vita a tényeken.) „Túl érzékeny vagy!” (A partner érzéseinek megkérdőjelezése vagy minősítése.) „Nincs nagyobb problémád?” (Gúny, megalázás vagy bagatellizálás.) „Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni.” „Nem akarok erről beszélni!” (Merev elzárkózás.) Ha ilyen válaszokat kapunk a társunktól, egyszer-kétszer még érdemes próbálkozni, de ha a helyzet nem változik, előbb-utóbb szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a párkapcsolat nem működik, és egyedül semmit sem lehet tenni azért, hogy ez megváltozzon. Csak az egyik fél erőfeszítése soha nem elég ahhoz, hogy a párkapcsolat működjön.

Ha egy kapcsolatban az egyik, vagy másik fél, mind a tényeket, mind a partnere érzéseit megkérdőjelezi, igényeit, kéréseit pedig figyelmen kívül hagyja, csaknem bizonyos, hogy a kapcsolat abban a formában, ahogy korábban, nem működtethető tovább.

Külső segítségre mindenképpen szükség lehet, de nem a rokonoktól, barátoktól, mert ők elfogultak. Egy olyan független szakemberre van szükség, aki nem ismeri a feleket, és objektív tud maradni.

 

43db Segítő kérdés és ajánlás párkapcsolati problémák megoldásához.https://onmagamert.hu/kiadvanyok

SZENVEDÉLY, SZENVEDÉS!?

SZENVEDÉLY, SZENVEDÉS!?

Mi iránt érzünk szenvedélyt? Lehet az személy, vagy, valamilyen tevékenység, ami számunkra örömet okoz, ami fontos nekünk. Ez a kulcs, az öröm, valamilyen megfoghatatlan jóérzés elérése. Mit vagyunk képesek ezért megtenni!? Hihetetlen energiákat mozgatunk meg, szenvedéllyel vetjük bele magunkat, jelentős időt szánunk arra, hogy elérjük a kitűzött célt!

Csak nem mindegy, hogy akarjuk, vagy szeretnénk!

szenvedély

A harmonikus szenvedély esetén, kényszer nélkül, szabad akaratból, választható, hogy elköteleződünk-e egy személy, vagy tevékenység mellett. Szeretnénk, hogy örömet okozzon számunkra! Növeli az aktivitásunkat anélkül, hogy veszélyt jelentene számunkra. Harmóniát, menekülést nyújt, kikapcsolódást a mindennapok taposómalmából, feltöltődést ad. Ilyen a viszonzott szerelem, a jó párkapcsolat, az irodalom, képzőművészet, zene, sport, túrázás, stb.
Érdekes vegyi folyamatok indulnak el a szervezetünkben, ezen tevékenységek következtében, hiszen akkor érzünk örömet, ha jutalmat kapunk érte! A testünk jutalmat ad, és örömhormonok termelődnek, elégedettnek, boldognak érezzük magunkat.  

A megszállott szenvedély azonban, akarattá válik, és az akarat erőszakossá is tehet bennünket. Leküzdhetetlen vágy hajt, nincs választás, meg kell tenni! Ha a célt nem éri el az ember, és ez, az önértékelésünket is csorbítja, betegséggé válhat és szenvedéssé. Problémák, összeütközések munkahelyen és a családban, kapcsolatokban, testi tünetek is megjelenhetnek, itt már függőségről is beszélhetünk. Mi is a függőség? Minden olyan dolog, amit nem mi irányítunk, hanem erős vágyat, késztetést érzünk a megszerzésére, használatára, szükséges megtennünk, az függőség. A kávé, a dohányzás, az alkohol és a drogok, szervezetünkre gyakorolt vegyi hatásai révén eleinte megadják számunkra az áhított boldogságot, de később növelni kell a mennyiséget, hogy a kívánt hatást elérjük, majd már az is elmarad, csak az erős hiány pótlása gyötör bennünket! Hasonló folyamatokat indít el, minden, amit túlzásba viszünk. A viszonzatlan szerelem, a szex és társfüggőség, a takarítási mánia, a munkaalkoholizmus, a játék, stb. Felőröl, leszív, szenvedéssé válnak a mindennapok is.

Tehát, mi magunk lehetünk, önmagunk jutalmazói, és büntetői is!
Spinoza szerint, az elfogadható gondolatok az értelemből származnak, míg az elfogadhatatlanok a túlzott szenvedélyből! Igaza van szerintetek?

43db Segítő kérdés és ajánlás párkapcsolati problémák megoldásához.https://onmagamert.hu/kiadvanyok

Magad uram, ha szolgád nincs!

Magad uram, ha szolgád nincs!

A Magyar ember, érdekesen van összerakva. Csak nézzünk meg egy pár közmondást! Magad uram, ha szolgád nincs; Ha kalács nincs, a kenyér is jó; Szegény ember vízzel főz; Azzal főzünk, amink van; Ha nincs ló, jó a szamár is; Szomjas ökörnek a zavaros víz is jó; Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér; Nincsen kanál, zörrenés nélkül; Ne szólj szám, nem fáj fejem.

szamár

Azt tanuljuk a szüleinktől, a szokások azt diktálják, hogy az a „normális”, hogy ha valami problémánk van, azt mi magunknak kell megoldani, és fogadjuk el azokat a lapokat, amelyeket nekünk osztottak. Abban a helyzetben, amiben vagyunk, az mindennapos, mással is megesik, ezért bírnunk kell. Tűrünk, mert valami miatt sosem alkalmas, hogy szóljunk, kiálljunk magunkért, nyelünk, gyűjtögetjük a mérgünket, az elégedetlenségeinket.
Igaz ez a családon belül, a munkahelyi kapcsolatokban, a mindennapokban is. Sőt, ha valaki fel meri vállalni, hogy megszólal, kiáll magáért, csodálkozva, néha ítélkezve nézzük. Ha szakemberhez fordul, rögtön megbélyegezzük (pszichológushoz jár: ez bolond). Van, aki a barátaival sem osztja meg személyes dilemmáit, nem hogy egy külsős, ismeretlen embertől kérjen segítséget.
Ha elmondanánk másnak, mivel küzdünk, kiadnánk magunkat, gyengének, inkompetensnek gondolnának mások. Tehát, ciki segítséget kérni, és leginkább az foglalkoztat bennünket, hogy mit szólnak hozzá mások!

Sajnos olyan mértékben megváltozott a társadalom, a mindennapi életünk, hogy egyre kevésbé bírjuk magunk kezelni a dolgainkat. Csak gondoljunk bele, hogy a negyvenes korosztály, úgy kezdte az életét, hogy nem volt mobiltelefon, két csatorna volt a televízióban, számítógépről még álmodni sem mertünk, csapatokba verődve játszottunk az udvaron. Azóta megjelent a munkanélküliség, szinte lehetetlen háztartásbelinek lenni, mert kell a két fizetés egy családban. A szüleinknek biztos volt, hogy lesz munkahelyük, ha igényelnek autójuk, lakásuk, ha akarták, hétvégi telkük, minden nyáron elmehettünk nyaralni a SZOT üdülők valamelyikébe. Ebben nőttünk föl, ezt tanultuk a szüleinktől, de minden érvénytelenné vált, megváltozott, és ezt a tanultakkal nem tudjuk kezelni!
Új, eddig ismeretlen stratégiákat kell kialakítanunk.

Átrendeződtek a szerepek, már sokszor előfordul, hogy nem a férfi a vezető beosztású, vagy a jobban kereső egy családban.  Nincs „nyugdíjas állás”, félve kapaszkodunk abba, amit sikerült megszereznünk. Nehogy érvényesíteni kezdjük már a jogainkat, amikor a létünk a tét! Ha nem alkalmazkodunk, tanulunk folyamatosan, azon vesszük észre magunkat, hogy tehetetlenül sodródunk az árral.

És mit adunk át a gyermekeinknek? Az általunk tanultakat, nem tudják minden esetben hasznosítani! Az értékeink átadásával, lehet, hogy visszavetjük őket az önérvényesítésben. Kritikusan figyeljük mennyire önzők, törekvők és nem kímélnek másokat, a személyes érdekeiket nézik! Saját megküzdési stratégiát kell kialakítaniuk, miközben küzdenek velünk, másokkal, magukkal. Sokuk céltalan, motiválatlan, jövőkép nélküli, mi meg tehetetlenek vagyunk, segíteni nem tudjuk, ezért szidjuk őket.

Ideje nekünk is szemléletet, nézőpontot váltani, kiállni magunkért!

Azt gondolom, hogy a mai világban nem kerülhetjük el, hogy bizonyos problémáink megoldásához szakember segítségét kérjük. Már nem csodálkozom az amerikai embereken, hogy gyónni járnak, konzultálnak a lelki vezetőjükkel, pszichológusukkal, coach-ukkal.

Ne szégyelljük, tegyük mi is ezt!

43db Segítő kérdés és ajánlás párkapcsolati problémák megoldásához.https://onmagamert.hu/kiadvanyok

 

 

 

A pénz nem boldogít?

A pénz nem boldogít?

Az ember önbecsülését, saját értékét miben méri? Lehetünk álszentek, mondhatjuk a címben szereplő kérdésre, hogy nem igaz, de a helyzet ennél bonyolultabb, mintsem ilyen egyszerűen megválaszoljuk.

pénzMindenkinek van, a pénzhez valamilyen viszonya, amit a családjából hoz, amit gyermekkorában a szüleitől hallott. Pl. : “a sok pénz nagyképűvé tesz”, a gazdagok “sóherek”, “szarból is lehet várat építeni”, “a pénz és becsület nem járnak együtt”, “nekünk nem telik rá”, “sok kicsi sokra megy”, stb.
Ezek a mondatok beégnek, és a mi hozzáállásunkat is meghatározzák az anyagiakhoz. Akárhogy is tagadjuk, a pénz társadalmi rangot, hovatartozást, biztonságot ad. Már kisgyermekkortól próbálunk olyan tárgyakat, ruhadarabokat birtokolni, vetetni a szüleinkkel, amelyek biztosítják a minél előkelőbb helyet a csoportunkban, elismerést, irigységet keltenek. Ha nincs elég pénz, kompenzálunk egyéb értékeinkkel, tehetségünkkel, hogy kiemelkedjünk, vagy beilleszkedjünk.

Ezzel szembesülnek az átlagos körülmények közt élő fiatalok, amikor függetlenedni szeretnének. Aki azt élte meg otthon, hogy nélkülöznie kellett, nem kaphatta meg, amire vágyott, rövid távon gondolkozik, rögtön állást keres, majd szembesül azzal, hogy alacsony végzettséggel, ritka a jól fizető állás. Nem tudja fenntartani önálló életét, önbecsülése romokban hever. Viszont, ha valamiben kiemelkedő, tehetséges, megtalálja számítását, önbizalma is helyére kerül (papír ide, vagy oda).

Ha két fiatal összeköti életét, a batyujában hozza a pénzhez való viszonyát is. Kialakul a közös gazdálkodás. Megegyeznek abban, hogy ki kezeli a pénzt, feladja e korábbi önállóságát, vagy éppen magához ragadja a kassza kulcsát, vagy sikerül egy mindkettejük számára bizonyos, szabad rendelkezési jogot kialakítani. Ez a kapcsolat minőségét, az egyén alá, fölé, vagy mellé rendeltségét is meghatározza.

Addig, amíg mindkét fél tud hozzá tenni, nem is szokott probléma adódni. Haladnak a társadalmilag elvárt úton, gyűjtögetnek, vásárolnak, közös tulajdonra tesznek szert, gyermeket vállalnak, gyarapodnak.

A baj akkor kezdődik, amikor kevesebb a pénz, mint amennyi szükséges az elképzelt életvitelhez, vagy valamelyik fél, állás nélkül marad, és lecsökken a családi kassza. Az önbecsülés megsínyli a történteket. Egyrészt, bűntudat, hogy nem tud eleget tenni a családon belüli vélt, vagy valós elvárásoknak. Másrészt az értéktelenség érzése, hogy nem kell senkinek, nincs igény rá, a munkájára. Harmadrészt a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, mert a rezsit, ételt, az életet finanszírozni kell.

Aztán a pénznek, van a kapcsolati válságban is szerepe. Az egymástól eltávolodott felek, közös életük során összegyűjtött vagyona, értékei. Nem hagyja ott az ember, csak úgy, a nehezen, hosszú évek során kialakított környezetét, életét! Sajnos, emiatt, sokan maradnak kiüresedett kapcsolatban, de legalább a státuszuk megmarad, hiszen mit kezdene magával egyedül, pénz nélkül, állás nélkül? Vagy, hogy tudja, egy fizetésből megteremteni azt, ami eddig két ember munkájának eredménye volt? Beleroppannak kapcsolatok építkezésekbe, kölcsönökbe, 20-25 évre vállalt adósságokba. Ilyen élethelyzetben, külső segítség nélkül, szinte lehetetlen új életet kezdeni. Marad a régi, megalkuvásokkal teli, boldognak egyáltalán nem mondható kapcsolat.

Ilyenkor azért érdemes elgondolkodni azon, hogy nem érné-e meg a kapcsolat minőségét javítani, esetleg szakemberhez fordulni? A kiüresedett kapcsolatot feléleszteni, mert sajnos, ha eddig nem sikerült, nem valószínű, hogy egyedül meg tudjuk oldani. Ha nem lehet új alapokra helyezni, legalább kiderülnek, felszínre kerülnek az elnyomott érzések, kevésbé lesz nyomasztó a helyzet, és tudunk új utakat, lehetőségeket keresni.

Akkor most, a pénz boldogít?

KI URALJA A KÁOSZT?

KI URALJA A KÁOSZT?

Épp tegnap beszélgettem barátommal, kollégámmal a napi történésekről, ami életünkben zajlik. Persze, hogy szóba került a párkapcsolat is, hiszen az ember, társas lény, önmagát a többiekhez képest határozza meg. Ez az önmeghatározás, hosszú párkapcsolatoknál veszélyes is tud lenni (társfüggőség), azaz: „Nélküle én, senki sem vagyok! Ő tett azzá, amivé lettem!”
Ez a gondolat hibádzik, hiszen igaz, hogy együtt, sok mindent átél az ember, mindkét fél folyamatosan változik, egymáshoz csiszolódik, de az egyén, az egyén marad, mind a kapcsolatban, mind az élet többi területén.            
Arra jutottunk még beszélgetésünk során, hogy a párkapcsolatban a szeretet nem feltétlen. Nem olyan, mint az anyai szeretet, hogy bármit teszünk, mondunk, akkor is alanyi jogon jár számunkra a megbocsátás, szeretet. A házasságban, párkapcsolatban, meg kell dolgoznunk érte, adnunk kell, és kapni szeretnénk. Ha nem megy valamelyik, akkor nézeteltérések alakulnak ki.
Hozom magammal egyéni csomagjaimat az eredeti családomból, értékrendet, értelmezéseket, hagyományokat, de a párom is hozza a saját batyuját. Ez időnként összezördüléshez, mosolyszünethez vezet, pedig csak nem értjük egymás kommunikációját, elvárásainak jelentését.

Nekem például az jelenti a családdal való törődést, hogy a férjem megcsinál itthon ilyen, olyan feladatokat. Polc felfúrás, lógó konnektor visszarakás, égő kicserélés, stb. Ha ezt elmulasztja, halogatja, azt érzem, nem foglalkozik velünk. Szeretem a rendszerességet, rendezettséget. A családom persze nem annyira! Sokáig próbáltam szó nélkül elpakolni mindenki után, de belefáradtam. Majd megpróbáltam előbb szépen kéréssel, majd veszekedéssel rászorítani őket arra, hogy rendet tartsanak környezetükben, eredménytelenül, és mindenki feszült volt. Úgy döntöttem, leadok az elvárásaimból és magam is lazábban veszem a rendet, úgy csinálok, mintha nem érdekelne. Ennek általában az a hozadéka, hogy egyszer csak kibukok, és mérgesen, dühöngve mindent megcsinálok, még olyat is, amit nem akartam. Ezt látván a családom lelkiismeret furdalással küzd, de azt gondolják, hogy anya úgyis megcsinálja, így mégsem jutnak el a segítségig.

káosz

Ez kinek a problémája? Kinek kell ezzel foglalkoznia? Hát igen, nekem! Nekem kell a hozott csomagom átértékelni, reakcióimat megváltoztatni és következetesen megelőzni úgy, hogy ne legyek feszült! Miért? Mert a család többi tagjának nem az az igénye, mint nekem, őket nem frusztrálja a dolog. Bár azt látom, hogy a nagyobbik lányom, amint elköltözött itthonról, a megtanultakat (főzés, takarítás, időszervezés,stb.) alkalmazza, igényes a saját környezetére, ha hazajön, kritikusan figyeli a káoszt, de továbbra sem tesz ellene, visszaesik a régi szokásokba. Mit teszek? Elmondom őszintén (nem sértődötten, hibáztatva), hogy nekem ez rosszul esik, így nem dédelgetem haragomat, és ilyenkor még be is segítenek, saját elhatározásból. 

A párom azt szokta meg, hogy a szeretet kinyilvánítása a törődés és figyelem. Amint hazaér, ő kell legyen a központban, ha nem úgy jön ki a lépés (valami munkában vagyok, el kellett itthonról mennem, stb.), csalódás a számára. Ez az ő problémája és ezen ő dolgozik, elég jó sikerrel.

A másik fontos dolog a számára a nyugalom. Az otthon = pihenés. Ez vezet a legtöbb összeütközéshez, hiszen nekem a tevékenység az érték, a pihenés = lustaság, érdektelenség. Ezen, kinek kell dolgoznia? Mindkettőnknek! Mert mi a fontos? Hogy mindketten jól érezzük magunkat, tehát közös pihenés, közös tevékenykedés, jóvátétel, és mindenki ad is, kap is egyaránt.

Fontos megbeszélni egymással, mi bánt minket, feltárni a másik előtt, mert akkor tudunk jól együttműködni, ha ismerjük egymás érzéseit, értékeit. Megértjük, hogy miért idegesít bennünket, mindig ugyanaz a dolog és talán így, nem hibáztatjuk egymást, hanem magunkba nézünk, és mi magunk is változtatunk, nem csak a másiktól várjuk azt.

Tükör

Tükör

Az ember évszázadok óta használja a tükröt. Miért? Mire is jó?

Hogy lássuk magunkat, úgy, ahogy mások is látnak minket. Az ember kíváncsi arra, hogy mit gondolnak, mondanak róla a körülötte lévők. Szeretnénk megfelelni mindenféle elvárásoknak, és tetszeni a számunkra fontos embereknek. Napról napra tükör elé állunk, válogatunk, gondolkodunk, és eldöntjük, milyen ruhában, milyen frizurával fogjuk a körülöttünk lévőket lenyűgözni.
Vagy magunkat szeretnénk?

Fiatal koromban, nem igazán ismertem magam, nem volt sok barátom és csapódtam ezekhez, majd azokhoz várva, hogy befogadjanak. Hol ehhez hasonlítottam, hol ahhoz, hogy tetszek nekik. Persze így sem fogadtak be igazán, inkább csak megtűrtek, és ezt vissza is tükrözték, hogy érezzem, nem teljesen kerek a történet. Beletelt pár évbe, mire rájöttem, ki is vagyok ÉN igazából. Addig olyan akartam lenni, mint ők, aztán kialakult az akkori énem, és rájöttem, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni. Úgy néztem a tükörbe, hogy magamnak akartam tetszeni, magam szerettem volna megismerni, milyen a stílusom, milyen színek állnak jól, milyen frizurát szeretnék, mi tetszik nekem. És láss csodát! Amint egy önmagát elfogadó, magabiztos emberként léptem ki az ajtómon, más is annak látott! Pedig igazán nem változtam, nem fogytam le, nem lett kisebb az orrom, vékonyabb a lábam, stb. „csak” magabiztosabb lettem.

Régi ismerőseim, akik meg sem ismertek korábban, őszinte csodálkozással szólítottak meg: De jól nézel ki! Hogy vagy?

Kevesen gondolunk, arra, hogy magunknak tetsszünk, pedig ez a nyitja annak, hogy a tükörben, ne torzan lássuk magunkat, mint a vidámparkban. Törekedjünk arra, hogy saját kívánalmunk szerint cselekedjünk. Más elvárásait csak sejtjük, nem tudjuk igazán. Sokszor gondoljuk azt, hogy ezt szeretné, így szeretné, kedveskedni akarunk, de rosszul sül el.

Nézzünk gyakran tükörbe, fogadjuk be és el a látványt, változtassunk úgy, ahogy mi szeretnénk, ahogy nekünk jó! Legyünk magabiztosak, ismerjük meg önmagunkat, kövessük a változásainkat, fogadjuk el az idő múlását, figyeljük a belső hangjainkat, ösztöneinket, és érezzük jól magunkat a bőrünkben!

Persze könnyű ez mondani, ide leírni, de hogy, miként lehet kivitelezni?
Gyere el a Pszichofodrászatba és tapasztald meg!

IMG_20150324_210020

Mókuskerék

A mókuskerék laposít?!
Azaz, hogy hatnak ránk és kapcsolatainkra a mindennapok?

mokuskerek

Elcsépeltnek tűnő téma, de pont ezért fontos róla gondolkodnunk. Amikor elkezdünk valamit (új munka, hobbi, barátság, kapcsolat, stb.), tele vagyunk lelkesedéssel, motivációval, bennünk van az a bizonyos plusz izgalom. Vagy, ha elmegyünk egy kirándulásra, képzésre, új emberekkel ismerkedünk meg, és nagyon rokonszenves a társaság, igényünk lesz arra, hogy a továbbiakban is kapcsolatot tartsunk. Aztán jönnek a mindennapok, megszokjuk az új feladatokat, minden nap hasonlóan zajlik és szinte forgatókönyv szerűen telik el, majd unalmassá is válik. Az új ismerőseinkkel eleinte gyakran váltunk levelet, csetelgetünk, hívjuk őket, ők is minket, aztán ezek a kapcsolattartások is elkopnak, ritkulnak az üzenetváltások, visszaesünk a korábbi megszokott életvitelünkbe. Felkelés, reggeli, munka, otthon is munka, gyerekek, és már 10 óra, fáradtság, alvás. Mikor van időnk a másikra, kapcsolataink ápolására?

Biztos, hogy így kell ennek lennie? Kin múlik, hogy ellaposodik, kiüresedik egy kapcsolat?

Az az igazság, hogy nekünk kell energiát, újításokat, kreativitást beletenni. Sokan úgy vannak ezzel, hogy a másiktól várják a megoldást és rá mutogatnak, hogy: „Ő nem tesz semmit, nem keres, én miért tenném?!” Ha így állunk a dolgokhoz, elárulom, nem is fog semmi változni! Az sem vezet jóra, ha csak mi próbálunk tenni. Egyik tanárom szavaival élve, amikor megkérdezték tőle, hogy neki, hogy működik a párkapcsolata? „Nem működik!…………..Működtetjük!”

És igen, mindkét fél tehet arról, amivé válik a kezdetben fantasztikus kapcsolat.

Most utaztam Pestre egy fiatalemberrel, végig arról mesélt, hogy mennyire szereti a munkáját, milyen profi benne, mennyire büszke rá, és elég jól is keres vele, de a párjának ez sem elég. Megad neki mindent, ház, kocsi, stb., a lány mégsem elégedett! Állandóan telefonon zaklatja, apró- cseprő dolgokkal, pedig munka közben telefonálni életveszélyes a számára! Már azt gondolja, hogy nem tudja megmenteni a kapcsolatát, pedig ezzel a lánnyal olyan összhangban voltak, hogy kimondták a másik gondolatát, befejezték a mondataikat, egy hullámon voltak, aztán történt valami!

Csak nem a mindennapok mókuskereke sodorta el őket is egymástól?

Nem egészen! Mások az igényeik arra, hogy hogy érzik magukat szeretve. A megszokott rutin nem segíti a figyelem fenntartását, de azt megtanulni, hogy a barátunk, párunk miből érzi a törődésünket sem kis feladat. Mindannyian mások vagyunk, mások az igényeink, más a szeretetnyelvünk. Azt, hogy mi tesz minket boldoggá, mi tudjuk, ezért nagyon fontos, hogy elmondjuk. A korábban említett párnál, valószínűleg a lány elhanyagolva érzi magát, de ezt olyan módon fejezi ki a kedvesének, hogy zaklatja és fenyegeti. Sajnos ezzel az ellenkező hatást éri el! A fiatalember, azzal szeretné kifejezni a szeretetét, megbecsülését, hogy agyon dolgozza magát, és anyagiakkal próbál meg mindent megadni partnerének. Amikor fáradtan hazaér, jogosan várja azt, hogy hagyják, hogy kipihenje magát, kényeztessék! Mindkét félnek a saját szempontjából igaza van! Akkor mi a bibi? A kommunikáció! Ha elmondanák egymásnak, hogy miből érzik a másik törődését, figyelmét, hibáztatás nélkül, talán sikerülne újra egymásra lelniük!